Emlékére írt esszék, novellák, egyéb irományok
Békés Ildikó:
Kántor voltam kilenc éves koromban
Kántor voltam kilenc éves koromban
Harminc év telt el azóta, de telente még mindig megdobogtatják szívemet az emlékek. Ez az ezredfordulós is kemény tél.
Január 6-a van, Vízkereszt. Bár nem tudunk templomba menni, mert a család fele beteg, este eléneklem velük a tropárt, a magasztalást.
Ezen a vidéken nem szokás a papnak házról-házra járni. Kihirdetik a templomban, hogy szóljon, aki kéri, hogy áldják meg az otthonát. De felénk, a szabolcsi falukban ilyenkor mindenki tudja, melyik nap szentelik az ő utcájukban a házakat. Szépen terített asztal feszülettel, szentképpel várja a nagy eseményt. Észrevétlenül, a kertek alatt száll a hír, milyen közel járnak. A pap a reverendájára felveszi az epitrákeliont, fejére fekete papsapkát tesz, mellette énekel a kántor és velük tart a kurátor is. Hát ezt a tekintélyes kántori helyet töltöttem én be kilenc éves koromtól. A felsősimai utcákon, ahol Váci Mihály is rótta lépteit, amikor falusi tanítóként itt okította a gyermekeket, a nagy hóban mi is elszántan mentünk egyik háztól a másikig.
A hetvenes évek elején édesapám nem tudott velünk lakni Nyíregyházán, mert a püspök úr 15 kilométerrel távolabb helyezte: Kálmánházára. Ennek a fíliája (leányegyháza) volt Felsősima. Én amikor tehettem, Apánál laktam, hogy segíteni tudjak. Ezt persze örömmel tettem, bár reggel nehezemre esett álmosan befűzni a csizmámat, és fázósan felszállni a Simson Schwalbe-ra. Össze-vissza csúszkáltunk az úton, volt, hogy estünk is, de szerencsésen. Annuska néni házánál aztán letettük a motort. A nagy súlyával, fájó csontjaival nehézkesen mozgó, végtelenül egyszerű és jóságos öregasszony mindig nagy szeretettel várt bennünket. Nálam különös becsben állt, de nem csak a zsebembe csúsztatott édességekért, hanem a piócáiért is. Két nagy befőttes üvegben tartotta őket, és hol tarkójára, hol lábára rakosgatta ezeket a "félelmetes vadállatokat". Jaj, dehogy mertem volna panaszkodni neki holmi bizonytalan fájdalmakról!
Apa a nagy ünnepek előtt óvta a torkát, a család nagy derültségére, de nekem meg se fordult a fejemben, hogy berekedhetek. Házszenteléskor áldásnak éreztem, hogy templomi hangulatot varázsolhattunk a szegényes házakba. Gazdag helyre nem is emlékszem, inkább csak nyomorúságosra.
Általában a kapu előtt már vártak a háziak. Együtt énekeltük, hogy "a Jordánban való keresztelkedésedkor Urunk", és így mentünk be. Körülálltuk a kis oltárt. Ilyenkor hangzottak el a szertartás könyörgései.
Legtöbben megilletődve hallgatták a könyörgéseket, sokan velünk énekelték az "Áment" és az "Uram irgalmazz"-t. Az imák végeztével Apa kezébe vette a kis szentelőt és végigjárta a ház összes helyiségét. Általában az asszony mutatta az utat. A végén pedig áldást kaptak a család tagjai, s boldog új évet kívántunk nekik. "Kijelentéd magadat ma mindenségnek..."- énekeltük együtt pap és a kántor, apa és leánya.
Nagyon szigorú ember az én Édesapám. Munkában, kötelességben nem tűr halasztást, s oly magasra teszi a mércét, hogy tényleg csak teljes figyelemmel lehet az elismerését kivívni. Az első nála a Jóisten, második a feladat, amit az Úr rábízott és utána jött a család. Mi teljesen elfogadtuk, hogy a hívek szolgálatában állunk.
Egy fagyos napon, amikor a távoli tanyákra indultunk házat szentelni, már reggel elkezdett fájni a lábam. Egész nap így gyalogoltam a nagy hóban. Azt hittem, csak a hidegtől sajog, vagy azért, mert a jobb bokám valami miatt mindig kicsit dagadt volt. Édesapa a nyakába vett, ha már nehezen bírtam a tanyák közötti, sokszor 3-4 kilométeres távolságot. Mindezért, de még a komondorok és a kuvaszok acsarkodásaiért is kárpótolt az az öröm, amivel fogadtak.
Egyik portán félvak öregember üdvözölt bennünket. Apa pontosan tudta, mióta özvegy, hol laknak a gyerekei. Az áldás után kis uzsonnára hívott bennünket a gazda. Rossz szemével nem látta, hogy a kolbász milyen penészes. Fordult velem a világ, de Édesapám már mondta is, hogy "a kislányom nem éhes, de én elfogadok egy pár falatot". Csak ültem az asztalnál és imádkoztam, hogy egyszer hazaérjünk, és kikúrálhassam Apát a gyomorrontásból. Mit ad a Jóisten?! - megúszta egy kis hasfájással.
Ezekre a messzi tanyákra nem jött velünk a kurátor, de én ezt nem nagyon bántam. Öreg parasztember töltötte be ezt a tisztet. Becsületes, rendes ember volt -egy aprócska hibával. Nem bírt ellenállni a szíves kínálgatásnak, ha jóféle borocska került az asztalra. Márpedig ez minden családnál rendre bekövetkezett... A házszentelő nap végeztével, fáradtan érkeztünk a hideg parókia bejáratához. Még a kulccsal bajlódtunk, egyszerre csak lepillantottam a lábamra és hitetlenkedve néztem, hogy a bal lábas csizmám került a jobb lábamra. Mint egy film, úgy pergett le előttem az egész napos bajlódás a sántaságom miatt. Bent Apa gyorsan vizet melegített, és míg áztatgattam dagadt lábamat, már fortyogott a "gezemice" leves. Ez az utánozhatatlan, reszelt zöldségekből és a csuda tudja még miből főzött leves, amiben "megállt a kanál", volt Édesapa legfőbb specialitása. Ezen kívül még a kenyérlevest főzte szívesen, de meggyőztem róla, hogy százszor inkább eszem "gezemicét", mint gyermekkorom utált ételét, ami mellett sokszor estig ültem az asztalnál. Ezen a téli estén azonban a forró étel, Apa gyengéd gondoskodása, Kormi macskánk megnyugtató dorombolása feledtetett velem mindent, ami rossz volt. Terveztük a másnapot, gondolatban már ott lépkedtünk a nagy hóban. Álmomban a gyermek-kántor felemás csizmában énekelte a pappal:
"Magasztald én lelkem a Jordánban megkeresztelkedett Krisztus királyt..."
Ezen a vidéken nem szokás a papnak házról-házra járni. Kihirdetik a templomban, hogy szóljon, aki kéri, hogy áldják meg az otthonát. De felénk, a szabolcsi falukban ilyenkor mindenki tudja, melyik nap szentelik az ő utcájukban a házakat. Szépen terített asztal feszülettel, szentképpel várja a nagy eseményt. Észrevétlenül, a kertek alatt száll a hír, milyen közel járnak. A pap a reverendájára felveszi az epitrákeliont, fejére fekete papsapkát tesz, mellette énekel a kántor és velük tart a kurátor is. Hát ezt a tekintélyes kántori helyet töltöttem én be kilenc éves koromtól. A felsősimai utcákon, ahol Váci Mihály is rótta lépteit, amikor falusi tanítóként itt okította a gyermekeket, a nagy hóban mi is elszántan mentünk egyik háztól a másikig.
A hetvenes évek elején édesapám nem tudott velünk lakni Nyíregyházán, mert a püspök úr 15 kilométerrel távolabb helyezte: Kálmánházára. Ennek a fíliája (leányegyháza) volt Felsősima. Én amikor tehettem, Apánál laktam, hogy segíteni tudjak. Ezt persze örömmel tettem, bár reggel nehezemre esett álmosan befűzni a csizmámat, és fázósan felszállni a Simson Schwalbe-ra. Össze-vissza csúszkáltunk az úton, volt, hogy estünk is, de szerencsésen. Annuska néni házánál aztán letettük a motort. A nagy súlyával, fájó csontjaival nehézkesen mozgó, végtelenül egyszerű és jóságos öregasszony mindig nagy szeretettel várt bennünket. Nálam különös becsben állt, de nem csak a zsebembe csúsztatott édességekért, hanem a piócáiért is. Két nagy befőttes üvegben tartotta őket, és hol tarkójára, hol lábára rakosgatta ezeket a "félelmetes vadállatokat". Jaj, dehogy mertem volna panaszkodni neki holmi bizonytalan fájdalmakról!
Apa a nagy ünnepek előtt óvta a torkát, a család nagy derültségére, de nekem meg se fordult a fejemben, hogy berekedhetek. Házszenteléskor áldásnak éreztem, hogy templomi hangulatot varázsolhattunk a szegényes házakba. Gazdag helyre nem is emlékszem, inkább csak nyomorúságosra.
Általában a kapu előtt már vártak a háziak. Együtt énekeltük, hogy "a Jordánban való keresztelkedésedkor Urunk", és így mentünk be. Körülálltuk a kis oltárt. Ilyenkor hangzottak el a szertartás könyörgései.
Legtöbben megilletődve hallgatták a könyörgéseket, sokan velünk énekelték az "Áment" és az "Uram irgalmazz"-t. Az imák végeztével Apa kezébe vette a kis szentelőt és végigjárta a ház összes helyiségét. Általában az asszony mutatta az utat. A végén pedig áldást kaptak a család tagjai, s boldog új évet kívántunk nekik. "Kijelentéd magadat ma mindenségnek..."- énekeltük együtt pap és a kántor, apa és leánya.
Nagyon szigorú ember az én Édesapám. Munkában, kötelességben nem tűr halasztást, s oly magasra teszi a mércét, hogy tényleg csak teljes figyelemmel lehet az elismerését kivívni. Az első nála a Jóisten, második a feladat, amit az Úr rábízott és utána jött a család. Mi teljesen elfogadtuk, hogy a hívek szolgálatában állunk.
Egy fagyos napon, amikor a távoli tanyákra indultunk házat szentelni, már reggel elkezdett fájni a lábam. Egész nap így gyalogoltam a nagy hóban. Azt hittem, csak a hidegtől sajog, vagy azért, mert a jobb bokám valami miatt mindig kicsit dagadt volt. Édesapa a nyakába vett, ha már nehezen bírtam a tanyák közötti, sokszor 3-4 kilométeres távolságot. Mindezért, de még a komondorok és a kuvaszok acsarkodásaiért is kárpótolt az az öröm, amivel fogadtak.
Egyik portán félvak öregember üdvözölt bennünket. Apa pontosan tudta, mióta özvegy, hol laknak a gyerekei. Az áldás után kis uzsonnára hívott bennünket a gazda. Rossz szemével nem látta, hogy a kolbász milyen penészes. Fordult velem a világ, de Édesapám már mondta is, hogy "a kislányom nem éhes, de én elfogadok egy pár falatot". Csak ültem az asztalnál és imádkoztam, hogy egyszer hazaérjünk, és kikúrálhassam Apát a gyomorrontásból. Mit ad a Jóisten?! - megúszta egy kis hasfájással.
Ezekre a messzi tanyákra nem jött velünk a kurátor, de én ezt nem nagyon bántam. Öreg parasztember töltötte be ezt a tisztet. Becsületes, rendes ember volt -egy aprócska hibával. Nem bírt ellenállni a szíves kínálgatásnak, ha jóféle borocska került az asztalra. Márpedig ez minden családnál rendre bekövetkezett... A házszentelő nap végeztével, fáradtan érkeztünk a hideg parókia bejáratához. Még a kulccsal bajlódtunk, egyszerre csak lepillantottam a lábamra és hitetlenkedve néztem, hogy a bal lábas csizmám került a jobb lábamra. Mint egy film, úgy pergett le előttem az egész napos bajlódás a sántaságom miatt. Bent Apa gyorsan vizet melegített, és míg áztatgattam dagadt lábamat, már fortyogott a "gezemice" leves. Ez az utánozhatatlan, reszelt zöldségekből és a csuda tudja még miből főzött leves, amiben "megállt a kanál", volt Édesapa legfőbb specialitása. Ezen kívül még a kenyérlevest főzte szívesen, de meggyőztem róla, hogy százszor inkább eszem "gezemicét", mint gyermekkorom utált ételét, ami mellett sokszor estig ültem az asztalnál. Ezen a téli estén azonban a forró étel, Apa gyengéd gondoskodása, Kormi macskánk megnyugtató dorombolása feledtetett velem mindent, ami rossz volt. Terveztük a másnapot, gondolatban már ott lépkedtünk a nagy hóban. Álmomban a gyermek-kántor felemás csizmában énekelte a pappal:
"Magasztald én lelkem a Jordánban megkeresztelkedett Krisztus királyt..."
Békés Ildikó
Utoljára frissítve: 2010. július 6.
