Nagyapám öt évig volt Hajdúböszörményben káplán, ez alatt négy lakásban laktak egyre gyarapodó családjával. Katalin, azaz édesanyám a "szép" kápláni lakásban született. Három egymásba nyíló szép szoba, zárt és üveges veranda, folyosó. Szép cserépkályhák, szárnyas ajtók, az udvaron szivattyús kút. Csak a kert volt kicsi. Előtte az adótiszt lakott a házban, nehéz volt kiírtani belőle az előző lakó kisállataként kezelt poloskáit, eltartott egy hónapig is.

1929-ben március 8-án született meg édesanyám. A család ismételten fiút várt. "Tévedtem, mert a jó Isten egy nagyon szép kislánnyal áldott meg. Nagyon örültünk a kislányunknak, különösen a feleségem, hogy már neki is van egy kislánya" - írta nagyapám.

"A bábaasszony az öreg Vargané volt, aki olyan szépen tudott beszélni és vígasztalni, hogy még csak nem is tudtunk gondolhatni arra, hogy valami rendellenesség történhet. Így a szülés szépen folyt le." Csak annyi komplikáció történt, hogy a káplánok a harmadik gyerekük után már nem kaptak családi pótlékot. "Arra vigyáztunk a szülés után, hogy az anya el ne aludjék, mert igen sok esetben ez az álom lett az anya örök álmának okozója. Ez történt drága jó feleségem édesanyjával is. Szülés után örökre elaludt. A környezetében azt mondták, hogy ne siessenek a temetésével, hátha mellé temethetik a koporsóba a kis újszülöttet is, és így nem kell két koporsót, két sírhelyet és két temetést fizetni." - írta nagyapám édesanyánk születésével kapcsolatban. Ez a családi történet szájról-szájra továbbállt, de a sok szülés sem hozott hasonló esetet újra a családban.