Írásai
Szeretem a közmondásokat. Már 12 éves koromban, mint elsős gimnazista külön füzetbe írtam mintegy 300 ily mondatot latinul és magyarul. Tavaly megvettem a KÖZMONDÁSOK új kiadását, jövőre már abból keresek Nektek.
Most keresetlenül is jön ide az egyik: "Prima et ultima lekcio sit brevis!", magyarul: "Az első és az utolsó olvasmány legyen rövid!". Bánk József az egyházjog professzorunk mondotta és tartotta az első óráján. Mert betartotta. Ő az első jogóráját ékes latin nyelvű, és megakadás nélküli egyetemi óráján bemutatta ezzel, hogy mily jó tudós. Később ugyan magyarul prelegált. Majd váci püspök, utóbb egri érsek lett. Vácott kerestem fel: egy erdélyi latin pap kérelmeit adtam át, hogy Rómában szerezze meg a kért engedélyt (éppen oda készült), el is intézte sikerrel. Csak nézték az aulisták, hogy mind a kapuig lekísért az emeleten lévő irodájából, megbecsülése jeléül. Azt nem tudom, mi okból nem kedvelték főpásztor korában. A közmondásában van valami igaz! Mert az ügyek elején és végén még, vagy már(?) kevés a türelem.
Tovább haladva: Sárospatakon a magyar tanárom, a kitűnő Dávid Zoltán még azt is átadta nekünk, hogy "terjengős" stílussal ne írjunk, népünknek ez nem sajátja (székely fajtámnak meg közismerten rövid és velős beszéd a szokása.). A terjengősség szükségtelenül hosszúvá és így unalmassá silányítja mondanivalónkat. Például felhozta Kisfaludí Sándornak esetét. E költőnk elküldte Kazinczynak Himfy szerelmeinek vaskos kötetét. Ebben Kazinczy az írók, költők választatlan fejedelme epigrammában jogos kritikáját MERTE így kifejezni: "Tűzbe felét! - Megvan! - Újra felét! - Lángol az is! - Jer, most vár az olimpuszi kar!" Ezzel mutatott rá a terjengősségre, hogy ne ismételgessük újra, és harmadszor is ugyanazt. (Amint tényleg engem is, mint másokat, feldühít a mostani táncdalíróknak és előadóknak az a szokása, hogy tízszer is elismétlik ugyanazt a szót: "Várj Rám! - vagy Itt vagyok!" stb. Nem vagyunk hülyék, ha egyszer hangosan elmondott valamit, megértettük. Ha mást nem tud, lépjen le, mert szétverem az ártatlan TV-t, de legszívesebben a műsorszerkesztésért "felelős" nem tudom-honnétszalajtott aszfaltkapálóit!
Írhattam volna egyoldalas cikkeimet aláfestéssel kétoldalasan, ámde "írói" elszántságom szerint az a közmondás is tetszik nekem, hogy "Kevés szóból is ért a magyar!". A színezést, restaurálást rábízom kedves Olvasóimra, barátaimra, - és a családomra. Így kevesebbet kell nekem hiúsággal és öndícsérettel vétkeznem. Bár az öndícséretem túláradhatott néha a szükséges mértéktartáson, de Ti tudjátok, miért következik utána rögötn az önkritikám. Sőt erős meggyőződéssel vallom itt is és máshol is, hogy jótetteim, vagy a sikereim ÉRDEME a SZENTHÁROMSÁG-EGY-ISTEN, vagyis a TEREMTŐ Atyánk, a jövőbelátó, bátorító Jézusunk, s a jóra vezérlő Szentlélek segítsége: a végtelen Irgalom rengeteg ajándéka él a lelkem mélyén. Ha valamit elértem, jót véghezvihettem, életemben elértem, az a "kalothegetheia" az (Igaz, Szép, és Jó) megvalósítása a KEGYELEM gyümölcsözése. "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek", - mondja Urunk. És ha nem lettem volna gyarló és rest, akkor még többre is vihettem volna.
Már nem tudom, hány évem, hónapom, napom van hátra, lehet, hogy elkényelmesedem, eltompul agyam, de naponta fohászkodom, hogy a halált keresztény módon fogadni legyen elég bátorságom és kegyelmem. Sok olvasással, írással, sok készülődéssel szeretném megfizetni lelkem egykori helytállását. Imádkozzatok értem azon a napon!
"Számot kell adni akkor." ("Ha a vétkeket figyelembe veszem, ki állhat meg Előtted? ...) De mindig őszintén igyekeztem gyónni: s amit Ő megbocsátott, azt már nekem is eltöröltnek kell tekinteni!
És ... hogyan nem lett a fiam pap? Nem igyekeztem átadni neki, azt, ami bennem élt és él, s aminek terhe ugyan én rajtam bizonnyal meglátszott? Mutatni kellett volna, mennyire boldog vagyok mindezek mögött? Hogy mennyi mindenért vagyok adósa annak, aki pap-őseim imájával is örökségül átvenni kellett és lehetett? Többször kellett volna vele leülnöm és meghallgatnom? Nem akartam igazán, hogy nyomomba lépjen? Nem adtam neki elég biztatást, elismerést és bizalmat? Hogy erre a nem könnyű útra lépett,-? Én szabadon hagytam neki a pályaválasztást. Kilépését nem beszélte meg velem. Miért? Ezt én nem tudom. Lényegében betegségében elcsüggedve lépett ki! Én most is fájlalom, sok szempontból!
És hogy 4 lányunkból egy sem lett papné. Megítélésem szerint mindegyik bevált volna. Mostanában Ildikónk dolgozik úgy egyházi vonalon, mint két papné tudna. Nagykátán görögkatolikus egyházközösséget szervezett. Havi rendszeres görögkatolikus liturgiát biztosított, előszenteltek Liturgiáját sikeresen bevezette. Négy fiának esdem le naponta is az Úr kegyelmét.
Azt meg csak az égi Atyánk tartja számon és mindent, amivel Kati leányunk bíztatja, segíti, támogatja a Svetits iskolát, a bazilitákat, a bazilisszákat, a budai egyházközösség fejlődését. S hogy egyik lányunk sem ment paphoz feleségül? Ebben mi, szülők, vagy ők, akik hajlandók lettek volna és nem saját mulasztásuk miatt nem jutottak a nehéz, de SZÉP hivatásba? Mások azok, akiknek ezért az ítélet napján számot kell adniuk, hogy mennyire felelősek a különféle módon behozott akadályozásért, az ellenkezésért, fenyegetésért. Rómába való feljelentéssel fenyegettem meg egy illetőt (elég későn). De ott nem tettem lépést, rábíztam az Úr döntésére, sőt mondhatom már, én egyengetten az utat az illetőnek. Ezt ugyan százszor is megbántam, belátva alapvető tévedéseimet, de ez az oldala a dolgonak nem tartozik ide. Leányaim az egyháziak különös támogatása nélkül is az Úr segítségével boldogultak hitük megőrzése mellett is. Mint szakemberek, kitűnő munkát végeztek és végeznek, rendezett családi élettel. És 12 unokával örvendeztettek meg minket, vallásukat gyakorolják.
Rájöttem ennyi esztendő múltán arra is, mi az, amiért feljebbvalóim olyan nehezen bírtak elviselni engem, jóllehet én a munkámat - úgy érzem - kiemelkedő gondossággal végeztem az Ő szándékuk szerint. (A kerületi esperesem egyszer elszólta magát: "Tehozzád mindig nyugodtan jövünk a vizitára, mert Tenálad mindig és mindent rendben találunk!".
Hát akkor mi volt az, ami feljebbvalóimat bántotta? Ez az én "független lelkialapállásom" volt. És ez nem is volt bennem tudatos, hanem inkább ösztönös, amely kiskoromtól fogva kialakult, megerősödött bennem külön lelki vezető nélkül is. De éppen ezért nem bírták elviselni. Abból a TÉNY-ből indult ki az egész, hogy az Élet URA, aki minden hatalom nem-tévedő és nem rosszakaratú Uram adott és ad erkölcsi eligazítást és példát. Így szinte nem is ismertem el feljebbvalóim intézkedési jogát. Az ÉLET és Igazság Ura volt nekem. Tőle vettem, eredeztettem a saját lelki mértékemet az ETALON-t, amihez hozzámértem előre-közben és utólag Ott megmértem tetteimnek irányát, súlyát, gyökerét és következményeit. Így előljáróm megérezte, hogy félretettem felettem való hivatali hatalmát és "nem számít semmit" arccal meghallgattam véleményét: "gondolkozom rajta" elbúcsúzással. És - ha nem a végeredmény és a végeredményben a helyes tettem volt előtte a lényeges, hanem az önállóan eldöntött hasznos igyekezetem számított, hanem csak a szubjektív régi megítélése volt a sérelmes, csakis ezen mértek le. De voltak "nagyvonalú" főnökeim is a sok év alatt, ezek FELNŐTTKÉNT, velük egyenrangú partnerként bizalommal kezeltek, mert ők is, én is megértettük, hogy "REND-nek muszáj lenni". De a rendet az ésszerűség útján kell megtartani.
Mert a törvény előbb élt bennünk, mint az adott miliő, amelyben törés nélkül kell beilleszkedni ...
Életművem és felfogásom egy máriapócsi búcsún nyert ékes jóváhagyást. Egy Kisasszony-napi búcsún 1981-ben, amikor mindent elvégeztünk, a körmenet végén az elbocsátással és a Himnuszokkal, letettük a sekrestyében a szent ruhákat, Timkó püspök úrral, néhány pappal és mintegy száz hívővel lementünk az altemplomba. Ott végzett velünk egy pannachidát az ott nyugvó Papp Antal érsekért, Olsawsky, és Miklósy, valamint Dudás püspökért és mind az ott nyugvókért. Amint ez is véget ért, egy percnyi csendes ima után a főpásztor keresztet vetve fordult volna kifelé az altemplomból. Ekkor egy öregasszony, az apagyi templomunk sekrestyése meghúzgálta a püspök ruhája szélét. A püspök úr megállt: Mi baj van? - Bözsi néni bátran felelt: Az a baj, hogy már egy éve nincs saját papunk! Hol innen, hol onnan, hol ekkor, hol más órában jön egy pap misét elvégezni. Ha szükségben vagyunk, sok időbe és utánajárásba telik, amíg paphoz juthatunk. Tessék már adni nekünk egy saját papot! A püspök úr válaszolt: Jó, jó, nemsokára szentelek fel papokat, majd az egyiket magukhoz rendelem. - De olyat tessék adni, amilyen Békés tisztelendő úr volt. - S az milyen volt? - Az? Élt, halt az egyházért, a hívekért, a templomért! - a püspök közbevágott: és a családjáért! - Hát ha a családjáért, püspök úr! Az is kötelessége volt. Hát csak olyat tessék.
Egy lépéssel álltam csak hátrébb. Mindent hallottam, de sem a püspök úr, sem az öregasszony nem vett észre. De bizonyára a pócsi Boldogasszony imája rendezte úgy, hogy én ezzel "rehabilitálva" legyek. Mert Imre püspök apróságok miatt neheztelt reám. Neki azok apróságok voltak, nekem becsületbe vágó dolgok, amikkel nem szükséges új könyvet kezdeni.
Tehetném "terjengőssé" a befejezést, de csak az önigazolásomat akarom világossá tenni, hogy értsétek meg magatartásom jogosságát. Nem nyújtom hosszúra. Engem nem soraimként fizetnek, sőt sohasem fizettek. Írásaimért nem kértem a díjat, de nem is adtak soha. Nem pénzért dolgoztam. (A KALOTtól sem kérdeztem meg, mit fizetnek majd havonta. Tehát nem is kaptam.) A laptól sem, amelyben állandó rovatom volt "Népünk arca" címmel, nem kértem és nem is vártam.
Így viszont világos, hogy anyagi függésben nem kínlódtam soha. Teljesen szabadon azt írtam, amit igaznak hittem és megismertem. De ehhez nem csak az anyagiaktól való függetlenségemet kellett megőriznem. Az is fontos volt, hogy mindenféle párttól, világnézetektől, mozgalmaktól, kiadóktól, irányzatoktól, írói klikkektől is független maradjak. Ez is egyféle, ilyen-olyan társaságoktól megmaradjak.
De mint hitben, hívő katolikus családból, sőt görögkatolikus papi családból is (anyai ágon) származtam, vallást tanító iskolákban nőttem fel, hittantanáraimat tiszteltem és érdekelt keresztény igazságaimnak észszerű okokkal alátámasztott hirdetése a történelem viharait is kiálló egy Egyháznak szentség-jellege (a külső történés némely gyarlóságai ellenére, engem nem az egyház választott és indított meg pályámon - oly változatosan, hogy készültem költőnek, írónak, s még feltalálónak is - de végül a felső sugallatra késve indultam el végleges irányba. De szinte bíztatás nélkül szabadon és egyedül álltam az Úr elé: Legyen meg a TE akaratod. Amint már írtam is, minden adottságomat ennek a minél tökéletesebb megvalósítására akartam fordítani. A földies sikerek elmaradása, akadályokba ütközése EZÉRT nem tudott hosszabb időre elcsüggeszteni. Hátam mögött 2000 küzdelmes esztendő, millióknál több hitvalló és vértanú (példájukat nyújtva, imáikkal segítve. És az a sok kegyelem, irgalom, amiben a vak is látta Istennek türelmét és jóságát) Már nem egyedül tapasztalom.
A KALOT szellemisége (engem egy manrázai lelkigyakorlat végén Kerkai atya személyesen is megkérdezett: Felteszem-e az életemet e mozgalomra? Ezután az IGEN után nevezett ki a hajdúdorogi egyházmegyei "titkárrá". Hanem fordítva: Már amikor a tanítóképzőbe mentem tanulni, már akkor feltettem magam mindenestül arra a vonatra, amelyiket a katolikussággal egyben épülő magyar jövő halálommal jegyzett állomásáig nagy, de sok munkát elváró célállomásához kezdett haladni. Cselédek és induló kisgazdák 19-20-as években akkor láttak gazdasági emelkedésre világító NAPOT maguk előtt. A pataki hercegi nagybirtokon épült állami iskolánk (és szolgálati lakásunk körül mind felparcellázták a kisbirtokosi sorsban anyagi felemelkedést remélő (a környéknek falvaiból került) vállalkozók kölcsönnel, szorgalmas munkával elszántan saját kis tanyájukat építők. Na és a hercegi birtok azon cselédei, akik takarékoskodva induló tőkével sokat kockáztatva - de végül is győzve az indulás nehézségei felett - tanyájukat és az iskolát megtöltve gyermekeikkel, a hat osztályban 126 tanulóval, két tanerővel; szerencsések lettek jó apámmal, aki nyáron Jászberényben tanfolyamokon szedte össze neki azt a mezőgazdasági, és állattenyésztési tudást, melyet aztán téli estéken beléjük csepegtetett. Közösen velük beszerzett nekik kisgépeket (permetezőt, mézpergetőt, fejőgépet stb.) Ő maga is méhészkedett, gyümölcsoltatványokat nevelt, ezeket kedvezményesen adta el nekik. A fiatalságot népszínművek betanításával, egy-egy bállal is, és az "ismétlődő" osztályokkal is összetartotta. Havonta egy szentmisét is intézett nekik, tanácsokat is osztogatott bőven. Szép termőföldeket, szép állattartást talált e tájon a kolhozosítás. Volt mit tönkretenni. Tönkre is tette Rákosiék hatalma.
Arra jártomban a búzaföldeken embermagasságú - nem kalászos és nem tengeritáblákat, hanem gazokkal teljes határt. Néptelenné tett iskolánkat egy cigánycsalád birtokolta, majd később átalakították magtárrá, kerítései legázolva, jó kútja szeméttel behányva, gyümölcsfái kipusztulva, környéke mocsárvizekkel telve, járhatatlan dűlőkkel, düledező tanyaromokkal hirdette a kommunizmus diadalát. A Máriatanya épületei is omladoztak. Előbb egy libanevelőt láttam a nagyistállókban, majd vagy két évig csirkenevelőt, aztán azt is beszüntették. A Bodrogközi kisvasutat, amely több, mint 40 évig dicséretesen szállította az utasokat, és a teherkocsikon a cukorrépát, meg a határ terményeit, leállították. Majd, hogy "egy jobb kor" újra meg ne indíthassa, FELSZEDTÉK még a síneket is ...
A tanyások gyermekeit előbb autóbusszal szállították a 8 km-re lévő sárospataki iskolába és vissza. Vajon ki örülne ott lakván, amikor gyermeke a kövesút szélén, viharos szélben átdermedve, 10-20 fokos fagyban dideregve, esőben áztatva tudna ott állni totózva, hogy jön-e ma egyáltalán az iskolabusz e hófúvásban, vagy nem. S ha jön, hány percet, órát kell várni a fűtetlen buszt, s az ócska jármű lerobban-e ma, vagy csak holnap?
Az egész család nemcsak ajánlatot, építési kölcsön-reményeket, később szinte kényszert is kapva, be kellett költözniük a városba, lemondva a nehezen kifizetett tulajdonukról, saját kezükkel épített hajlékukról, amiben egész fiatalságuk és egész életük minden bánata és öröme belel volt építve: most eltemetve a feltámadás, a saját gazdai szabad érzületükkel örökre eltemetve a feltámadás reménysége nélkül.
A képzőben gazdaságtanunkban röviden, de velősen tanultuk a kommunizmus gazdasági rendszerének elkerülhetetlen buktatóit. Miszerintünk a sikeres gazdasági élet gyökere a magántulajdon helyes értékelésén fordul meg és nevel egészséges társadalommá, az önkéntes szövetkezések támogató erejét felhasználva. Az Ő szocialista rendszerük bérmunkásnál is alább rendelik, szinte rabszolgává teszik az egyént. A gyökér nem egészséges, mert a szabadakarat csakis az engedelmességre van lefokozva. Nem részletezem ... Amit a szociális gondolkodás elve alapján elvileg helyesen szükségesnek véltek, azt gyakorlatilag a (PÁRT subája alatt megette a fene a korrupció vasfogaival. A hibás célkitűzés a "vas és acél országa" építésével!) mivel sem jó vasércünk, sem feketeszenünk nincs elég hozzá, az "elmaradt országok, a harmadik világ épülését segítendő" magunkat tett az egész világ koldusává: összeomlott gazdasági életünk okaiban a nekünk tartozók nem törlesztése, az általunk a stabilitás fenntartásához felvett hitelek magas kamatai közösen bizonyították, hogy "eladó ez a kabát!!", sajnos nem csak a kabát, hanem az egész ország, földje, gyárai, vállalatai, talán még az alsóruhái is?!
Mint önálló gondolkozó, mertem és merem minden államvezetésnek kritikát felismerni és megmondani, ha kérdik és ha nem kérdik. Mivel pedig sem világi, sem egyházi karrier nem volt célom, mondottam is bírálatot.
Kerkai atyámnak is megmondtam 1943-ban, hogy utódomnak a fényképalbuma az összes sikere: ebből főpásztorunk és még a KALOT- központunk is azt hiszi, hogy ez az ember valójában jó munkát végez a legényegyletek vezetésével, segítségével. Így 1945-46-ban megjósoltam neki, hogy a KALOT betiltása a küszöbön áll és hamarosan meglesz, eltaposnak minket a PÁRT jövője érdekében. A hatalom birtokosai az elvtársak minden nem -marxista szervezetet be fognak tiltani, majd még a marxista pártot és szervezetet is (a szoc.demeket is!). Közös "plattformot" együttműködési szervezetet, még egymásmellettit sem tűrhetnek meg. Atya erre azt felelte, hogy pár napja Hódmezővásárhelyen összehívták az ifjúsági szervezetek vezetőit és megígérték, hogy alapos megbeszélésekkel kialakítják a KALOT-nak a működési szabályait. A Szabályzaton máris dolgoztak. Megfeleltem. Atya ezeknek egy szavát se higgye. Amit ma mondanak, holnap letagadják. Amit ma ígérnek, holnap nem vállalják. VAN náluk taktika, van stratégia, de többszólamúság nincs. Be leszünk tiltva a KALOT és más szervezetek is.
Jóslatom bevált! Sajnos? Nem sajnos? Tény. Sőt még ürügyet, álokot is csináltak hozzá: egy KALOT-legény egy szovjet tisztet megölt. Oly hazugság volt, mint a többi "koncepció, előre gyártott per". Amint Rajk László saját magán is tapasztalhatta.
Ezért mertem Dudás püspök úrnak is elmondani "sötét jóslataimat". Békemozgalom, békepapok, állami ellenőrzés, Kat. Cím alatt kiadott ÁVÓS újság, iskolaállamosítás, az iroda dolgozóinak leváltása, cenzúra, a püspök internálása, leváltása, házi ellenőrzése, létrejön az Állam és az Egyház "megegyezése", amit nem fognak betartani. Sajnos ezek be is következtek, amint tudjuk mindnyájan. Az ő harcmodoruk egyik szabálya: "Hazudni rendületlenül" bevált. Casaroli bíborost "orránál fogva" félrevezették. Békapapok és megfélemlített püspökök szavai alapján megalázó engedményekre szorították Rómát. Átkozmetikázott helyzetjelentések alapján megtévesztették a nagyvilág sajtóját. Aztán itthon is bevált, most is lehet látni ilyet: "Kutyából nem lesz szalonna!".
Az is látható sokszor, még ma is: "Aki nem volt ember délelőtt, délután sem lesz az!". A köpönyegforgatás a köznépnél néha bevélik. Nézzük csak meg a legutolsó választást! Ki hova szavazott?
Mi nem külsőt, köpönyeget akarunk változtatni. A BELSŐ EMBERT! (Krisztusibb embert! - minél többet nevelni. Minél szilárdabbra. Életemben itt-ott sikerült.
Hogy tovább is, mégis, minél jobban sikerülhessen ez a munka, ... kérlek Uram, ha Neked úgy tetszik: Adj módot, időt, sikert nekemis, azoknak is, akik szívemhez közel állnak és MINDENKINEK, aki ezért dolgozik!
Úgy legyen!
(rögzítve: 2000.08.30.)
Most keresetlenül is jön ide az egyik: "Prima et ultima lekcio sit brevis!", magyarul: "Az első és az utolsó olvasmány legyen rövid!". Bánk József az egyházjog professzorunk mondotta és tartotta az első óráján. Mert betartotta. Ő az első jogóráját ékes latin nyelvű, és megakadás nélküli egyetemi óráján bemutatta ezzel, hogy mily jó tudós. Később ugyan magyarul prelegált. Majd váci püspök, utóbb egri érsek lett. Vácott kerestem fel: egy erdélyi latin pap kérelmeit adtam át, hogy Rómában szerezze meg a kért engedélyt (éppen oda készült), el is intézte sikerrel. Csak nézték az aulisták, hogy mind a kapuig lekísért az emeleten lévő irodájából, megbecsülése jeléül. Azt nem tudom, mi okból nem kedvelték főpásztor korában. A közmondásában van valami igaz! Mert az ügyek elején és végén még, vagy már(?) kevés a türelem.
Tovább haladva: Sárospatakon a magyar tanárom, a kitűnő Dávid Zoltán még azt is átadta nekünk, hogy "terjengős" stílussal ne írjunk, népünknek ez nem sajátja (székely fajtámnak meg közismerten rövid és velős beszéd a szokása.). A terjengősség szükségtelenül hosszúvá és így unalmassá silányítja mondanivalónkat. Például felhozta Kisfaludí Sándornak esetét. E költőnk elküldte Kazinczynak Himfy szerelmeinek vaskos kötetét. Ebben Kazinczy az írók, költők választatlan fejedelme epigrammában jogos kritikáját MERTE így kifejezni: "Tűzbe felét! - Megvan! - Újra felét! - Lángol az is! - Jer, most vár az olimpuszi kar!" Ezzel mutatott rá a terjengősségre, hogy ne ismételgessük újra, és harmadszor is ugyanazt. (Amint tényleg engem is, mint másokat, feldühít a mostani táncdalíróknak és előadóknak az a szokása, hogy tízszer is elismétlik ugyanazt a szót: "Várj Rám! - vagy Itt vagyok!" stb. Nem vagyunk hülyék, ha egyszer hangosan elmondott valamit, megértettük. Ha mást nem tud, lépjen le, mert szétverem az ártatlan TV-t, de legszívesebben a műsorszerkesztésért "felelős" nem tudom-honnétszalajtott aszfaltkapálóit!
Írhattam volna egyoldalas cikkeimet aláfestéssel kétoldalasan, ámde "írói" elszántságom szerint az a közmondás is tetszik nekem, hogy "Kevés szóból is ért a magyar!". A színezést, restaurálást rábízom kedves Olvasóimra, barátaimra, - és a családomra. Így kevesebbet kell nekem hiúsággal és öndícsérettel vétkeznem. Bár az öndícséretem túláradhatott néha a szükséges mértéktartáson, de Ti tudjátok, miért következik utána rögötn az önkritikám. Sőt erős meggyőződéssel vallom itt is és máshol is, hogy jótetteim, vagy a sikereim ÉRDEME a SZENTHÁROMSÁG-EGY-ISTEN, vagyis a TEREMTŐ Atyánk, a jövőbelátó, bátorító Jézusunk, s a jóra vezérlő Szentlélek segítsége: a végtelen Irgalom rengeteg ajándéka él a lelkem mélyén. Ha valamit elértem, jót véghezvihettem, életemben elértem, az a "kalothegetheia" az (Igaz, Szép, és Jó) megvalósítása a KEGYELEM gyümölcsözése. "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek", - mondja Urunk. És ha nem lettem volna gyarló és rest, akkor még többre is vihettem volna.
Már nem tudom, hány évem, hónapom, napom van hátra, lehet, hogy elkényelmesedem, eltompul agyam, de naponta fohászkodom, hogy a halált keresztény módon fogadni legyen elég bátorságom és kegyelmem. Sok olvasással, írással, sok készülődéssel szeretném megfizetni lelkem egykori helytállását. Imádkozzatok értem azon a napon!
"Számot kell adni akkor." ("Ha a vétkeket figyelembe veszem, ki állhat meg Előtted? ...) De mindig őszintén igyekeztem gyónni: s amit Ő megbocsátott, azt már nekem is eltöröltnek kell tekinteni!
És ... hogyan nem lett a fiam pap? Nem igyekeztem átadni neki, azt, ami bennem élt és él, s aminek terhe ugyan én rajtam bizonnyal meglátszott? Mutatni kellett volna, mennyire boldog vagyok mindezek mögött? Hogy mennyi mindenért vagyok adósa annak, aki pap-őseim imájával is örökségül átvenni kellett és lehetett? Többször kellett volna vele leülnöm és meghallgatnom? Nem akartam igazán, hogy nyomomba lépjen? Nem adtam neki elég biztatást, elismerést és bizalmat? Hogy erre a nem könnyű útra lépett,-? Én szabadon hagytam neki a pályaválasztást. Kilépését nem beszélte meg velem. Miért? Ezt én nem tudom. Lényegében betegségében elcsüggedve lépett ki! Én most is fájlalom, sok szempontból!
És hogy 4 lányunkból egy sem lett papné. Megítélésem szerint mindegyik bevált volna. Mostanában Ildikónk dolgozik úgy egyházi vonalon, mint két papné tudna. Nagykátán görögkatolikus egyházközösséget szervezett. Havi rendszeres görögkatolikus liturgiát biztosított, előszenteltek Liturgiáját sikeresen bevezette. Négy fiának esdem le naponta is az Úr kegyelmét.
Azt meg csak az égi Atyánk tartja számon és mindent, amivel Kati leányunk bíztatja, segíti, támogatja a Svetits iskolát, a bazilitákat, a bazilisszákat, a budai egyházközösség fejlődését. S hogy egyik lányunk sem ment paphoz feleségül? Ebben mi, szülők, vagy ők, akik hajlandók lettek volna és nem saját mulasztásuk miatt nem jutottak a nehéz, de SZÉP hivatásba? Mások azok, akiknek ezért az ítélet napján számot kell adniuk, hogy mennyire felelősek a különféle módon behozott akadályozásért, az ellenkezésért, fenyegetésért. Rómába való feljelentéssel fenyegettem meg egy illetőt (elég későn). De ott nem tettem lépést, rábíztam az Úr döntésére, sőt mondhatom már, én egyengetten az utat az illetőnek. Ezt ugyan százszor is megbántam, belátva alapvető tévedéseimet, de ez az oldala a dolgonak nem tartozik ide. Leányaim az egyháziak különös támogatása nélkül is az Úr segítségével boldogultak hitük megőrzése mellett is. Mint szakemberek, kitűnő munkát végeztek és végeznek, rendezett családi élettel. És 12 unokával örvendeztettek meg minket, vallásukat gyakorolják.
Rájöttem ennyi esztendő múltán arra is, mi az, amiért feljebbvalóim olyan nehezen bírtak elviselni engem, jóllehet én a munkámat - úgy érzem - kiemelkedő gondossággal végeztem az Ő szándékuk szerint. (A kerületi esperesem egyszer elszólta magát: "Tehozzád mindig nyugodtan jövünk a vizitára, mert Tenálad mindig és mindent rendben találunk!".
Hát akkor mi volt az, ami feljebbvalóimat bántotta? Ez az én "független lelkialapállásom" volt. És ez nem is volt bennem tudatos, hanem inkább ösztönös, amely kiskoromtól fogva kialakult, megerősödött bennem külön lelki vezető nélkül is. De éppen ezért nem bírták elviselni. Abból a TÉNY-ből indult ki az egész, hogy az Élet URA, aki minden hatalom nem-tévedő és nem rosszakaratú Uram adott és ad erkölcsi eligazítást és példát. Így szinte nem is ismertem el feljebbvalóim intézkedési jogát. Az ÉLET és Igazság Ura volt nekem. Tőle vettem, eredeztettem a saját lelki mértékemet az ETALON-t, amihez hozzámértem előre-közben és utólag Ott megmértem tetteimnek irányát, súlyát, gyökerét és következményeit. Így előljáróm megérezte, hogy félretettem felettem való hivatali hatalmát és "nem számít semmit" arccal meghallgattam véleményét: "gondolkozom rajta" elbúcsúzással. És - ha nem a végeredmény és a végeredményben a helyes tettem volt előtte a lényeges, hanem az önállóan eldöntött hasznos igyekezetem számított, hanem csak a szubjektív régi megítélése volt a sérelmes, csakis ezen mértek le. De voltak "nagyvonalú" főnökeim is a sok év alatt, ezek FELNŐTTKÉNT, velük egyenrangú partnerként bizalommal kezeltek, mert ők is, én is megértettük, hogy "REND-nek muszáj lenni". De a rendet az ésszerűség útján kell megtartani.
Mert a törvény előbb élt bennünk, mint az adott miliő, amelyben törés nélkül kell beilleszkedni ...
Életművem és felfogásom egy máriapócsi búcsún nyert ékes jóváhagyást. Egy Kisasszony-napi búcsún 1981-ben, amikor mindent elvégeztünk, a körmenet végén az elbocsátással és a Himnuszokkal, letettük a sekrestyében a szent ruhákat, Timkó püspök úrral, néhány pappal és mintegy száz hívővel lementünk az altemplomba. Ott végzett velünk egy pannachidát az ott nyugvó Papp Antal érsekért, Olsawsky, és Miklósy, valamint Dudás püspökért és mind az ott nyugvókért. Amint ez is véget ért, egy percnyi csendes ima után a főpásztor keresztet vetve fordult volna kifelé az altemplomból. Ekkor egy öregasszony, az apagyi templomunk sekrestyése meghúzgálta a püspök ruhája szélét. A püspök úr megállt: Mi baj van? - Bözsi néni bátran felelt: Az a baj, hogy már egy éve nincs saját papunk! Hol innen, hol onnan, hol ekkor, hol más órában jön egy pap misét elvégezni. Ha szükségben vagyunk, sok időbe és utánajárásba telik, amíg paphoz juthatunk. Tessék már adni nekünk egy saját papot! A püspök úr válaszolt: Jó, jó, nemsokára szentelek fel papokat, majd az egyiket magukhoz rendelem. - De olyat tessék adni, amilyen Békés tisztelendő úr volt. - S az milyen volt? - Az? Élt, halt az egyházért, a hívekért, a templomért! - a püspök közbevágott: és a családjáért! - Hát ha a családjáért, püspök úr! Az is kötelessége volt. Hát csak olyat tessék.
Egy lépéssel álltam csak hátrébb. Mindent hallottam, de sem a püspök úr, sem az öregasszony nem vett észre. De bizonyára a pócsi Boldogasszony imája rendezte úgy, hogy én ezzel "rehabilitálva" legyek. Mert Imre püspök apróságok miatt neheztelt reám. Neki azok apróságok voltak, nekem becsületbe vágó dolgok, amikkel nem szükséges új könyvet kezdeni.
Tehetném "terjengőssé" a befejezést, de csak az önigazolásomat akarom világossá tenni, hogy értsétek meg magatartásom jogosságát. Nem nyújtom hosszúra. Engem nem soraimként fizetnek, sőt sohasem fizettek. Írásaimért nem kértem a díjat, de nem is adtak soha. Nem pénzért dolgoztam. (A KALOTtól sem kérdeztem meg, mit fizetnek majd havonta. Tehát nem is kaptam.) A laptól sem, amelyben állandó rovatom volt "Népünk arca" címmel, nem kértem és nem is vártam.
Így viszont világos, hogy anyagi függésben nem kínlódtam soha. Teljesen szabadon azt írtam, amit igaznak hittem és megismertem. De ehhez nem csak az anyagiaktól való függetlenségemet kellett megőriznem. Az is fontos volt, hogy mindenféle párttól, világnézetektől, mozgalmaktól, kiadóktól, irányzatoktól, írói klikkektől is független maradjak. Ez is egyféle, ilyen-olyan társaságoktól megmaradjak.
De mint hitben, hívő katolikus családból, sőt görögkatolikus papi családból is (anyai ágon) származtam, vallást tanító iskolákban nőttem fel, hittantanáraimat tiszteltem és érdekelt keresztény igazságaimnak észszerű okokkal alátámasztott hirdetése a történelem viharait is kiálló egy Egyháznak szentség-jellege (a külső történés némely gyarlóságai ellenére, engem nem az egyház választott és indított meg pályámon - oly változatosan, hogy készültem költőnek, írónak, s még feltalálónak is - de végül a felső sugallatra késve indultam el végleges irányba. De szinte bíztatás nélkül szabadon és egyedül álltam az Úr elé: Legyen meg a TE akaratod. Amint már írtam is, minden adottságomat ennek a minél tökéletesebb megvalósítására akartam fordítani. A földies sikerek elmaradása, akadályokba ütközése EZÉRT nem tudott hosszabb időre elcsüggeszteni. Hátam mögött 2000 küzdelmes esztendő, millióknál több hitvalló és vértanú (példájukat nyújtva, imáikkal segítve. És az a sok kegyelem, irgalom, amiben a vak is látta Istennek türelmét és jóságát) Már nem egyedül tapasztalom.
A KALOT szellemisége (engem egy manrázai lelkigyakorlat végén Kerkai atya személyesen is megkérdezett: Felteszem-e az életemet e mozgalomra? Ezután az IGEN után nevezett ki a hajdúdorogi egyházmegyei "titkárrá". Hanem fordítva: Már amikor a tanítóképzőbe mentem tanulni, már akkor feltettem magam mindenestül arra a vonatra, amelyiket a katolikussággal egyben épülő magyar jövő halálommal jegyzett állomásáig nagy, de sok munkát elváró célállomásához kezdett haladni. Cselédek és induló kisgazdák 19-20-as években akkor láttak gazdasági emelkedésre világító NAPOT maguk előtt. A pataki hercegi nagybirtokon épült állami iskolánk (és szolgálati lakásunk körül mind felparcellázták a kisbirtokosi sorsban anyagi felemelkedést remélő (a környéknek falvaiból került) vállalkozók kölcsönnel, szorgalmas munkával elszántan saját kis tanyájukat építők. Na és a hercegi birtok azon cselédei, akik takarékoskodva induló tőkével sokat kockáztatva - de végül is győzve az indulás nehézségei felett - tanyájukat és az iskolát megtöltve gyermekeikkel, a hat osztályban 126 tanulóval, két tanerővel; szerencsések lettek jó apámmal, aki nyáron Jászberényben tanfolyamokon szedte össze neki azt a mezőgazdasági, és állattenyésztési tudást, melyet aztán téli estéken beléjük csepegtetett. Közösen velük beszerzett nekik kisgépeket (permetezőt, mézpergetőt, fejőgépet stb.) Ő maga is méhészkedett, gyümölcsoltatványokat nevelt, ezeket kedvezményesen adta el nekik. A fiatalságot népszínművek betanításával, egy-egy bállal is, és az "ismétlődő" osztályokkal is összetartotta. Havonta egy szentmisét is intézett nekik, tanácsokat is osztogatott bőven. Szép termőföldeket, szép állattartást talált e tájon a kolhozosítás. Volt mit tönkretenni. Tönkre is tette Rákosiék hatalma.
Arra jártomban a búzaföldeken embermagasságú - nem kalászos és nem tengeritáblákat, hanem gazokkal teljes határt. Néptelenné tett iskolánkat egy cigánycsalád birtokolta, majd később átalakították magtárrá, kerítései legázolva, jó kútja szeméttel behányva, gyümölcsfái kipusztulva, környéke mocsárvizekkel telve, járhatatlan dűlőkkel, düledező tanyaromokkal hirdette a kommunizmus diadalát. A Máriatanya épületei is omladoztak. Előbb egy libanevelőt láttam a nagyistállókban, majd vagy két évig csirkenevelőt, aztán azt is beszüntették. A Bodrogközi kisvasutat, amely több, mint 40 évig dicséretesen szállította az utasokat, és a teherkocsikon a cukorrépát, meg a határ terményeit, leállították. Majd, hogy "egy jobb kor" újra meg ne indíthassa, FELSZEDTÉK még a síneket is ...
A tanyások gyermekeit előbb autóbusszal szállították a 8 km-re lévő sárospataki iskolába és vissza. Vajon ki örülne ott lakván, amikor gyermeke a kövesút szélén, viharos szélben átdermedve, 10-20 fokos fagyban dideregve, esőben áztatva tudna ott állni totózva, hogy jön-e ma egyáltalán az iskolabusz e hófúvásban, vagy nem. S ha jön, hány percet, órát kell várni a fűtetlen buszt, s az ócska jármű lerobban-e ma, vagy csak holnap?
Az egész család nemcsak ajánlatot, építési kölcsön-reményeket, később szinte kényszert is kapva, be kellett költözniük a városba, lemondva a nehezen kifizetett tulajdonukról, saját kezükkel épített hajlékukról, amiben egész fiatalságuk és egész életük minden bánata és öröme belel volt építve: most eltemetve a feltámadás, a saját gazdai szabad érzületükkel örökre eltemetve a feltámadás reménysége nélkül.
A képzőben gazdaságtanunkban röviden, de velősen tanultuk a kommunizmus gazdasági rendszerének elkerülhetetlen buktatóit. Miszerintünk a sikeres gazdasági élet gyökere a magántulajdon helyes értékelésén fordul meg és nevel egészséges társadalommá, az önkéntes szövetkezések támogató erejét felhasználva. Az Ő szocialista rendszerük bérmunkásnál is alább rendelik, szinte rabszolgává teszik az egyént. A gyökér nem egészséges, mert a szabadakarat csakis az engedelmességre van lefokozva. Nem részletezem ... Amit a szociális gondolkodás elve alapján elvileg helyesen szükségesnek véltek, azt gyakorlatilag a (PÁRT subája alatt megette a fene a korrupció vasfogaival. A hibás célkitűzés a "vas és acél országa" építésével!) mivel sem jó vasércünk, sem feketeszenünk nincs elég hozzá, az "elmaradt országok, a harmadik világ épülését segítendő" magunkat tett az egész világ koldusává: összeomlott gazdasági életünk okaiban a nekünk tartozók nem törlesztése, az általunk a stabilitás fenntartásához felvett hitelek magas kamatai közösen bizonyították, hogy "eladó ez a kabát!!", sajnos nem csak a kabát, hanem az egész ország, földje, gyárai, vállalatai, talán még az alsóruhái is?!
Mint önálló gondolkozó, mertem és merem minden államvezetésnek kritikát felismerni és megmondani, ha kérdik és ha nem kérdik. Mivel pedig sem világi, sem egyházi karrier nem volt célom, mondottam is bírálatot.
Kerkai atyámnak is megmondtam 1943-ban, hogy utódomnak a fényképalbuma az összes sikere: ebből főpásztorunk és még a KALOT- központunk is azt hiszi, hogy ez az ember valójában jó munkát végez a legényegyletek vezetésével, segítségével. Így 1945-46-ban megjósoltam neki, hogy a KALOT betiltása a küszöbön áll és hamarosan meglesz, eltaposnak minket a PÁRT jövője érdekében. A hatalom birtokosai az elvtársak minden nem -marxista szervezetet be fognak tiltani, majd még a marxista pártot és szervezetet is (a szoc.demeket is!). Közös "plattformot" együttműködési szervezetet, még egymásmellettit sem tűrhetnek meg. Atya erre azt felelte, hogy pár napja Hódmezővásárhelyen összehívták az ifjúsági szervezetek vezetőit és megígérték, hogy alapos megbeszélésekkel kialakítják a KALOT-nak a működési szabályait. A Szabályzaton máris dolgoztak. Megfeleltem. Atya ezeknek egy szavát se higgye. Amit ma mondanak, holnap letagadják. Amit ma ígérnek, holnap nem vállalják. VAN náluk taktika, van stratégia, de többszólamúság nincs. Be leszünk tiltva a KALOT és más szervezetek is.
Jóslatom bevált! Sajnos? Nem sajnos? Tény. Sőt még ürügyet, álokot is csináltak hozzá: egy KALOT-legény egy szovjet tisztet megölt. Oly hazugság volt, mint a többi "koncepció, előre gyártott per". Amint Rajk László saját magán is tapasztalhatta.
Ezért mertem Dudás püspök úrnak is elmondani "sötét jóslataimat". Békemozgalom, békepapok, állami ellenőrzés, Kat. Cím alatt kiadott ÁVÓS újság, iskolaállamosítás, az iroda dolgozóinak leváltása, cenzúra, a püspök internálása, leváltása, házi ellenőrzése, létrejön az Állam és az Egyház "megegyezése", amit nem fognak betartani. Sajnos ezek be is következtek, amint tudjuk mindnyájan. Az ő harcmodoruk egyik szabálya: "Hazudni rendületlenül" bevált. Casaroli bíborost "orránál fogva" félrevezették. Békapapok és megfélemlített püspökök szavai alapján megalázó engedményekre szorították Rómát. Átkozmetikázott helyzetjelentések alapján megtévesztették a nagyvilág sajtóját. Aztán itthon is bevált, most is lehet látni ilyet: "Kutyából nem lesz szalonna!".
Az is látható sokszor, még ma is: "Aki nem volt ember délelőtt, délután sem lesz az!". A köpönyegforgatás a köznépnél néha bevélik. Nézzük csak meg a legutolsó választást! Ki hova szavazott?
Mi nem külsőt, köpönyeget akarunk változtatni. A BELSŐ EMBERT! (Krisztusibb embert! - minél többet nevelni. Minél szilárdabbra. Életemben itt-ott sikerült.
Hogy tovább is, mégis, minél jobban sikerülhessen ez a munka, ... kérlek Uram, ha Neked úgy tetszik: Adj módot, időt, sikert nekemis, azoknak is, akik szívemhez közel állnak és MINDENKINEK, aki ezért dolgozik!
Úgy legyen!
(rögzítve: 2000.08.30.)
Élénk csengettyűzéssel, vágtató lovakkal, könnyű szán suhant el a havas úton hófelhőt kavarva, velem szemben a város felé. Felismertem a szánon Gaál szomszédunkat. Vastag fehér báránybőrbundába burkolózva pattogtatta ostorát a lovak feje fölött. Vajon mért siet annyira? Hamar rájöttem. Egyszem kéthónapos fiát viszi szívére burkolva az orvoshoz, Patakra. Gondoltam, neki feltétlenül meg kell gyógyulnia, ha már az Úr nagy nehezen végre megadta nekik.
A híres dzsentri családnak hat fia közül ez az ember volt a legfiatalabb. Szülei a "felsőhatárban" laktak a családi kúriában, neki az "alsóhatárban", közelükben vettek egy kb. 60 holdas birtokot tanyával, két cseléddel. Gazdálkodtak tehát -nem fényesen, de nem is koldussorban - egy grádiccsal feljebb, mint a környékbeli kisgazdák.
Nekem azért is nevezetesek, mert egy karácsonyestén betoppantak hozzánk látogatóba. És ez a mi fogalmaink, íratlan törvényeink szerint nagyon illetlen dolog volt. Ez az este csak a családé, és csak a gyerekek mozdulhattak ki, kántálni a szomszédokhoz. Emlékszem, mily nehezen tudtunk hozzájuk az alkalommal barátságos arcot vágni.
Még érdekesebb volt azonban, hogy Gaáléknak sorban csak leánygyermekeik születtek. Pedig, mint említettem, az öreg Gaáléknál csak fiúk voltak, hatan. Így, amikor a hetedik szülés éjszakáján kijött az udvarba a bábaasszony azzal, hogy ez is lányka lett, a boldogtalan apát elöntötte a nagy indulat, kitámolygott a szikrázó csillagokkal kivert hideg téli égbolt alá, a tanya végébe, és fogát csikorgatva megfenyegette hatalmas öklével a néma eget. Odefenntről azonban nem csupán nézte az Úr elkeseredett szolgáját, hanem meg is sajnálta, s egy év múlva erős kisfiú gyermekkel ajándékozta meg.
Tehát érthető, kedves Olvasóm, hogy mért hajtott annyira az orvoshoz szomszédunk a beteg fiúcskával. Mi is ezt tettük volna a helyében.
A híres dzsentri családnak hat fia közül ez az ember volt a legfiatalabb. Szülei a "felsőhatárban" laktak a családi kúriában, neki az "alsóhatárban", közelükben vettek egy kb. 60 holdas birtokot tanyával, két cseléddel. Gazdálkodtak tehát -nem fényesen, de nem is koldussorban - egy grádiccsal feljebb, mint a környékbeli kisgazdák.
Nekem azért is nevezetesek, mert egy karácsonyestén betoppantak hozzánk látogatóba. És ez a mi fogalmaink, íratlan törvényeink szerint nagyon illetlen dolog volt. Ez az este csak a családé, és csak a gyerekek mozdulhattak ki, kántálni a szomszédokhoz. Emlékszem, mily nehezen tudtunk hozzájuk az alkalommal barátságos arcot vágni.
Még érdekesebb volt azonban, hogy Gaáléknak sorban csak leánygyermekeik születtek. Pedig, mint említettem, az öreg Gaáléknál csak fiúk voltak, hatan. Így, amikor a hetedik szülés éjszakáján kijött az udvarba a bábaasszony azzal, hogy ez is lányka lett, a boldogtalan apát elöntötte a nagy indulat, kitámolygott a szikrázó csillagokkal kivert hideg téli égbolt alá, a tanya végébe, és fogát csikorgatva megfenyegette hatalmas öklével a néma eget. Odefenntről azonban nem csupán nézte az Úr elkeseredett szolgáját, hanem meg is sajnálta, s egy év múlva erős kisfiú gyermekkel ajándékozta meg.
Tehát érthető, kedves Olvasóm, hogy mért hajtott annyira az orvoshoz szomszédunk a beteg fiúcskával. Mi is ezt tettük volna a helyében.
Ha halálom után felboncolnának, a szívemen keresztül vonva egy gyászszalagot találnának. Egy élni indult és háromhónapos korában az anyaméhben elhalt gyermekünket gyászolom azzal mindhalálig, sőt -gondolom- azután is. Hacsak meg nem vígasztal majd odaát, hogy így a jobb neki.
A harmadik gyerekünk lett volna. A második gyermekünk születése után jött az elhurcoltatásom. A börtönélet alatt feleségemnek üldöztetése, majd a perem sok-sok izgalma. Engem is reszketővé tett a Rákosi-rendszer másokat is megkínzó módszere, nejemet méginkább.
Ezért az akkori ismert Ogino-Knaus-Smulders módszert betartva arra vágytunk, hogy majd pár év multán megnyugodott idegrendszerrel adjunk életet következő gyermekünknek. De a módszer akkor még láthatóan nem volt tökéletes, 1952-ben váratlanul áldott állapotba került feleségem. Természetesen eszünk ágában sem volt az, hogy elpusztítsuk a kis életet - keresztények voltunk és gyilkosságot még akkor sem vállaltunk volna bűneink közé, ha azt nekünk ingyen és fájdalom nélkül megtették volna. A meglepődés után szeretettel gondoltunk a kicsire és vártuk érkezését.
(Igaz valamikor az orvosunk így tréfált velünk: "Ti ha csak egymásra néztek is, akkor is gyermeket fogantok, úgy szeretitek egymást!") Annál szomorúbbá tett minket, amikor egy reggel feleségem vérzésre panaszkodott. Orvos még nem volt a kis községben. Kórházba azonnal - sürgettem. De nem volt még motorom sem, csak kerékpárom. Az egész községben nem volt egy autó sem, hogy bevitessem. Mentőt nem mertünk hívni, hátha nincs komoly baj, s akkor meg kell fizetni. De nem volt miből. Szegény asszonykám vállalkozott arra, hogy Sóstóra a villamosig lassan elsétál, beutazik a kórházba vizsgálatra, én meg vigyázzak a két kisgyerekre. (Ma már van buszjárat, sűrűn. Akkor még kövesút sem volt.) Mai körülmények között megmenthettük volna a kisbabát? Ki tudja? Talán úgy is késő lett volna.
Feleségem elmondta aztán, hogy beérkezése után nemsokára spontán abortusza volt, a magzat már halott volt. Meg sem tudta nézni kínjai között. Fiú lett volna, lány? Ezt sem tudjuk.
Egyet tudok. Hiányzik nekem. Hátha ez lett volna az a kívánt fiúgyermek, aki az apja után az oltárhoz állhatott volna. Képzeletemben egy jókedvű fiú nő évről-évre nagyobbodva. Rám néz néha. És rám hasonlít, évről-évre jobban.
A harmadik gyerekünk lett volna. A második gyermekünk születése után jött az elhurcoltatásom. A börtönélet alatt feleségemnek üldöztetése, majd a perem sok-sok izgalma. Engem is reszketővé tett a Rákosi-rendszer másokat is megkínzó módszere, nejemet méginkább.
Ezért az akkori ismert Ogino-Knaus-Smulders módszert betartva arra vágytunk, hogy majd pár év multán megnyugodott idegrendszerrel adjunk életet következő gyermekünknek. De a módszer akkor még láthatóan nem volt tökéletes, 1952-ben váratlanul áldott állapotba került feleségem. Természetesen eszünk ágában sem volt az, hogy elpusztítsuk a kis életet - keresztények voltunk és gyilkosságot még akkor sem vállaltunk volna bűneink közé, ha azt nekünk ingyen és fájdalom nélkül megtették volna. A meglepődés után szeretettel gondoltunk a kicsire és vártuk érkezését.
(Igaz valamikor az orvosunk így tréfált velünk: "Ti ha csak egymásra néztek is, akkor is gyermeket fogantok, úgy szeretitek egymást!") Annál szomorúbbá tett minket, amikor egy reggel feleségem vérzésre panaszkodott. Orvos még nem volt a kis községben. Kórházba azonnal - sürgettem. De nem volt még motorom sem, csak kerékpárom. Az egész községben nem volt egy autó sem, hogy bevitessem. Mentőt nem mertünk hívni, hátha nincs komoly baj, s akkor meg kell fizetni. De nem volt miből. Szegény asszonykám vállalkozott arra, hogy Sóstóra a villamosig lassan elsétál, beutazik a kórházba vizsgálatra, én meg vigyázzak a két kisgyerekre. (Ma már van buszjárat, sűrűn. Akkor még kövesút sem volt.) Mai körülmények között megmenthettük volna a kisbabát? Ki tudja? Talán úgy is késő lett volna.
Feleségem elmondta aztán, hogy beérkezése után nemsokára spontán abortusza volt, a magzat már halott volt. Meg sem tudta nézni kínjai között. Fiú lett volna, lány? Ezt sem tudjuk.
Egyet tudok. Hiányzik nekem. Hátha ez lett volna az a kívánt fiúgyermek, aki az apja után az oltárhoz állhatott volna. Képzeletemben egy jókedvű fiú nő évről-évre nagyobbodva. Rám néz néha. És rám hasonlít, évről-évre jobban.
Isten óvja a királyt!-fohászkodik az angol. És Isten óvja a fiúkat ... attól az egyetlen leánytól, aki idősebb náluk! Minket nem óvott meg.
Édesanyám hat fiút szült és egy lányt. Még ha a legkisebb gyermeke lett volna a lány! Akkor - gondolom - dédelgettük volna, ő meg gyámjául, oltalmazójául becsülte volna idősebb fiútestvéreit. Ámde a mi lánytestvérünk másodiknak jött a világra Laci után, így csak őt respektálta. A többi kisebb testvér fölött kimondottan uralkodni akart. Sőt ő még apánkkal szemben is fel mert lépni erélyesen valamikor, erre mi fiúk soha nem merészkedtünk. Okkal-ok nélkül néha meg is vert bennünket. Tizenhárom éves koromban mertem csak visszaütni neki, akkor megértette, hogy már felserdültem. Igényt tartott arra, hogy csinosan öltözködhessék, bár ily nagy családban nem nagyon jutott erre. Jó anyánk kivételezett vele és ők jól megértették egymást. Ilonka aztán elvégzett négy "polgárit" Sárospatakon az apácáknál, bentlakó növendékként. Majd otthon segített a háztartásban, mosásban, főzésben, takarításban, apró jószág gondozásában, varrásban. Ehhez ügyes is volt, szabni is tudott, varrógépet is vett neki apánk. Később már nem igen varrt, mert gyengült a szeme. Félig megvakulva halt meg, nagyon bántotta ez a fogyatékossága, amit cukorbetegsége is elősegített.
Éppen ruházkodási igényei miatt pulykákat is nevelt édesanyámmal minden évben. Ez a tanyai, réti, legelői területünkön lehetséges s legtöbbször sikeres is volt. Novemberben aztán eladták a felnőtt pulykákat (párat megtartva a jövő évre) Az angoloknak szállították ki, akik hálaadásnapkor feltétlenül pulykahúst esznek. Ezt a pénzt nem adták oda apánknak, ebből inkább Ilonkának telt ruhára, cipőre, nagykabátra. Könnyű volt ezt ily sommásan leírnom - a szolnoki állomáson veszteglő "gyors" vonatomon, de nem volt ilyen könnyű a pulykákat nevelniük. Mert ha valaki nem tudja, a pulyka roppant kényes madárfajta, a melegéghajlatú Mexikóból hozták be, így kiskorában nem szabad megfáznia, mert megsatnyul és sorra elhullik. Különben is sok betegsége van, a táplálékra is kényes, gondosan kell nevelni.
Ilonka a tyúkokat is tudományosan nevelte, leghornokat szerzett be, törzskönyvezte a tojókat, csak a legtöbbet tojók tojásait ültette meg. És mint minden normális leány, szeretett volna jól férjhezmenni. Kerekképű, kisajkú, hamvasarcú, határozottságát bizonyos bájjal enyhítő megjelenésével, szőke hajkoronájával az apám fajtájú leányokhoz hasonló kék szemével vonzotta is a fiatalembereket. Csakhát ki jár leánynézőbe egy olyan tanyára, amelyik 8 km-re fekszik a várostól? Bátyáim elvitték ugyan a tanítóképző báljaira. Ott azonban a legtöbb fiatalember református volt.
(A sárospataki tanítóképzőt ugyanis 1927-ben Klebelsberg kultuszminiszter az államtól átadta a ref. egyháznak) Mi viszont nemcsak színből, hanem szívből is katolikus család voltunk. Ebből aztán gondunk is támadt. Egy Z. nevű református, különben igen rendes fiatalember kezdett udvarolni nővéremnek, meg is kérte. Ilonka hozzá is ment volna, de apám nem adta. Karonfogta lányát, bevitte a városba a templomba: Tölts itt egy órát, beszéld meg üdvödet Urunkkal! Így ezután le is mondott Ilonka erről a házasságról. Majd akadt neki egy katolikus kántortanító kérője, özvegyember, két kisfiúval. Ezeket elhozta bemutatni, féktelen rosszak voltak, de azért nem miattuk kosarazta ki nővérem a kérőt. Inkább azért, mert nem tetszett neki a férfi rátarti modora, idegen szóval "kekknek" nevezték a akkor. Később egy tiszaparti birtokosnak a fia járt - lóháton - udvarolni hozzánk. Csinos, kisbajuszú, jó fellépésű snajdig fiú volt. Gazdasági Főiskolát végzett. Ezt azért dobta ki Ilonka, mert több helyre is eljárt udvarolni, sőt szoknyavadász hírében állt. Végül, már 25 éves korában nővérem már-már vénlánysorba számított, amikor az egyik szomszédos községből, Vissről hozzánk kezdett járni a római kat. kántortanító, Füge Imre. Eger környékéről való volt, csak itt kapott állást. Nevét később Fügedire változtatta Ilonka kérésére, őt ugyanis bosszantotta, amit daloltunk neki: Elvágtam az ujjam, jaj de fáj, fügefalevelet raktam rá! Nővérem terrorjára még az italozásról is leszokott. Ilonka makacs Bucska fajta, erősakaratú volt egész életében. Kormányozta férjét, s az a hasznára váló kormányzást el is fogadta.
Egyszer a vendéglői asztal tetején táncolva énekelte és húzatta a cigánybandával a Circumdedérunt temetési éneket. Ez kis hijján az állásába került. Az egyházi hatóság nem tudta úgy értékelni a jókedvét, mint más. Ami megmentette, az nagyhatalmú Subik egri kanonok közbenjárása volt. Neki ministrált évekig hőségesen diákkorában. Így továbbá is jókedélyű, melegszívű maradt, családunk befogadta. Nekem szinte kedvesebb lett, mint a saját nővérem.
1938-ban húsvétkor esküdtek a sárospataki katolikus templomban. A három fiútestvér, akik már állásban voltunk, egy-egy havi fizetésünket adtuk nekik nászajándékul. Ezután Eger mellé Szúcs községbe pályáztak át, kántortanítói lakásuk szép és jó volt. Pár évig nem született gyermekük, azután egy erős influenza után fogant meg első gyermekük. Már Técsőn, Kárpátalja felszabadulása után oda jutottak, 1957-ben ott is rekedtek. Ott a biológia tanár képesítést megszerezte a sógor, kitűnő szakemberként botanikus kertet létesített. Onnan Nyírbogátra költöztek át, tanítói állást kapva. Itteni pénzes gondjaikon minden testvér segített, majd szüleinkkel együtt laktak azok haláláig. Negyven évi tanítás után nyugdíjba ment Imre, Nyíregyházára költöztek Ágota leányukhoz.
Mindkét gyermeküket az orvosi pálya vonzotta: Laci jóhírű szülész-adjunktus lett, Agáta mint körzeti orvos kitanulta az akkupunktúrát, és országos hírű, keresett szakemberré vált. Nyíregyházán építettek házat. Ilonka cukorbetegsége érszűkülettel járt, lábát le kellett volna amputálni. Erre készülve érte a halál. Imre vagy hat évvel élte túl. Tizenhárom infarktus után hunyt el. Halál közelében, annak árnyéka alatt is szeretett tréfálni. Amíg bírta magát, nemcsak misére járt el, de otthonunkat is látogatta, főleg, ha valamelyik gyermekünket idehaza hallotta. Halála előtt sok hasznos dologgal megajándékozott. Magam is minden hétfőn délelőtt meglátogattam, a kórházban szentségekben részesítettem. Egy sírban lelték örök nyugalmukat.
Édesanyám hat fiút szült és egy lányt. Még ha a legkisebb gyermeke lett volna a lány! Akkor - gondolom - dédelgettük volna, ő meg gyámjául, oltalmazójául becsülte volna idősebb fiútestvéreit. Ámde a mi lánytestvérünk másodiknak jött a világra Laci után, így csak őt respektálta. A többi kisebb testvér fölött kimondottan uralkodni akart. Sőt ő még apánkkal szemben is fel mert lépni erélyesen valamikor, erre mi fiúk soha nem merészkedtünk. Okkal-ok nélkül néha meg is vert bennünket. Tizenhárom éves koromban mertem csak visszaütni neki, akkor megértette, hogy már felserdültem. Igényt tartott arra, hogy csinosan öltözködhessék, bár ily nagy családban nem nagyon jutott erre. Jó anyánk kivételezett vele és ők jól megértették egymást. Ilonka aztán elvégzett négy "polgárit" Sárospatakon az apácáknál, bentlakó növendékként. Majd otthon segített a háztartásban, mosásban, főzésben, takarításban, apró jószág gondozásában, varrásban. Ehhez ügyes is volt, szabni is tudott, varrógépet is vett neki apánk. Később már nem igen varrt, mert gyengült a szeme. Félig megvakulva halt meg, nagyon bántotta ez a fogyatékossága, amit cukorbetegsége is elősegített.
Éppen ruházkodási igényei miatt pulykákat is nevelt édesanyámmal minden évben. Ez a tanyai, réti, legelői területünkön lehetséges s legtöbbször sikeres is volt. Novemberben aztán eladták a felnőtt pulykákat (párat megtartva a jövő évre) Az angoloknak szállították ki, akik hálaadásnapkor feltétlenül pulykahúst esznek. Ezt a pénzt nem adták oda apánknak, ebből inkább Ilonkának telt ruhára, cipőre, nagykabátra. Könnyű volt ezt ily sommásan leírnom - a szolnoki állomáson veszteglő "gyors" vonatomon, de nem volt ilyen könnyű a pulykákat nevelniük. Mert ha valaki nem tudja, a pulyka roppant kényes madárfajta, a melegéghajlatú Mexikóból hozták be, így kiskorában nem szabad megfáznia, mert megsatnyul és sorra elhullik. Különben is sok betegsége van, a táplálékra is kényes, gondosan kell nevelni.
Ilonka a tyúkokat is tudományosan nevelte, leghornokat szerzett be, törzskönyvezte a tojókat, csak a legtöbbet tojók tojásait ültette meg. És mint minden normális leány, szeretett volna jól férjhezmenni. Kerekképű, kisajkú, hamvasarcú, határozottságát bizonyos bájjal enyhítő megjelenésével, szőke hajkoronájával az apám fajtájú leányokhoz hasonló kék szemével vonzotta is a fiatalembereket. Csakhát ki jár leánynézőbe egy olyan tanyára, amelyik 8 km-re fekszik a várostól? Bátyáim elvitték ugyan a tanítóképző báljaira. Ott azonban a legtöbb fiatalember református volt.
(A sárospataki tanítóképzőt ugyanis 1927-ben Klebelsberg kultuszminiszter az államtól átadta a ref. egyháznak) Mi viszont nemcsak színből, hanem szívből is katolikus család voltunk. Ebből aztán gondunk is támadt. Egy Z. nevű református, különben igen rendes fiatalember kezdett udvarolni nővéremnek, meg is kérte. Ilonka hozzá is ment volna, de apám nem adta. Karonfogta lányát, bevitte a városba a templomba: Tölts itt egy órát, beszéld meg üdvödet Urunkkal! Így ezután le is mondott Ilonka erről a házasságról. Majd akadt neki egy katolikus kántortanító kérője, özvegyember, két kisfiúval. Ezeket elhozta bemutatni, féktelen rosszak voltak, de azért nem miattuk kosarazta ki nővérem a kérőt. Inkább azért, mert nem tetszett neki a férfi rátarti modora, idegen szóval "kekknek" nevezték a akkor. Később egy tiszaparti birtokosnak a fia járt - lóháton - udvarolni hozzánk. Csinos, kisbajuszú, jó fellépésű snajdig fiú volt. Gazdasági Főiskolát végzett. Ezt azért dobta ki Ilonka, mert több helyre is eljárt udvarolni, sőt szoknyavadász hírében állt. Végül, már 25 éves korában nővérem már-már vénlánysorba számított, amikor az egyik szomszédos községből, Vissről hozzánk kezdett járni a római kat. kántortanító, Füge Imre. Eger környékéről való volt, csak itt kapott állást. Nevét később Fügedire változtatta Ilonka kérésére, őt ugyanis bosszantotta, amit daloltunk neki: Elvágtam az ujjam, jaj de fáj, fügefalevelet raktam rá! Nővérem terrorjára még az italozásról is leszokott. Ilonka makacs Bucska fajta, erősakaratú volt egész életében. Kormányozta férjét, s az a hasznára váló kormányzást el is fogadta.
Egyszer a vendéglői asztal tetején táncolva énekelte és húzatta a cigánybandával a Circumdedérunt temetési éneket. Ez kis hijján az állásába került. Az egyházi hatóság nem tudta úgy értékelni a jókedvét, mint más. Ami megmentette, az nagyhatalmú Subik egri kanonok közbenjárása volt. Neki ministrált évekig hőségesen diákkorában. Így továbbá is jókedélyű, melegszívű maradt, családunk befogadta. Nekem szinte kedvesebb lett, mint a saját nővérem.
1938-ban húsvétkor esküdtek a sárospataki katolikus templomban. A három fiútestvér, akik már állásban voltunk, egy-egy havi fizetésünket adtuk nekik nászajándékul. Ezután Eger mellé Szúcs községbe pályáztak át, kántortanítói lakásuk szép és jó volt. Pár évig nem született gyermekük, azután egy erős influenza után fogant meg első gyermekük. Már Técsőn, Kárpátalja felszabadulása után oda jutottak, 1957-ben ott is rekedtek. Ott a biológia tanár képesítést megszerezte a sógor, kitűnő szakemberként botanikus kertet létesített. Onnan Nyírbogátra költöztek át, tanítói állást kapva. Itteni pénzes gondjaikon minden testvér segített, majd szüleinkkel együtt laktak azok haláláig. Negyven évi tanítás után nyugdíjba ment Imre, Nyíregyházára költöztek Ágota leányukhoz.
Mindkét gyermeküket az orvosi pálya vonzotta: Laci jóhírű szülész-adjunktus lett, Agáta mint körzeti orvos kitanulta az akkupunktúrát, és országos hírű, keresett szakemberré vált. Nyíregyházán építettek házat. Ilonka cukorbetegsége érszűkülettel járt, lábát le kellett volna amputálni. Erre készülve érte a halál. Imre vagy hat évvel élte túl. Tizenhárom infarktus után hunyt el. Halál közelében, annak árnyéka alatt is szeretett tréfálni. Amíg bírta magát, nemcsak misére járt el, de otthonunkat is látogatta, főleg, ha valamelyik gyermekünket idehaza hallotta. Halála előtt sok hasznos dologgal megajándékozott. Magam is minden hétfőn délelőtt meglátogattam, a kórházban szentségekben részesítettem. Egy sírban lelték örök nyugalmukat.
Nem csak hadseregek omlottak össze és estek szét a háborúban, de emberek, jellemek is. Az egyéni tragédiák közül egy hadd álljon itt is.
A tartalékos hadnagy úr már századparancsnokká emelkedett. Mert a vigyázatlan százados urat egy orvlövész golyója leterítette. Aztán a helyettese, a főhadnagy úr tüdő- és mellhártya gyulladással, 41 fokos lázzal hadikórházba jutott. Szerencséje volt, nem övé lett a felelősség az összeomlásnál. De a hadnagy úr is már teljesítőképességének a határán volt, addig is az első vonalban -ősztől a szakasszal, most pedig az egész század minden gondjával. Átfázott, éhező emberekkel tartsa a frontot?!
Már nyolc hónapja nem volt szabadságon. Otthon tanító volt egy kunsági tanyán, felesége is tanítónő, három kisgyermekükkel azt remélte, hogy váratlanul betoppan már szabadságra. De hasztalan várták otthon. Szabadság nincs - mondták minden eligazításon.
Van ellenben csikorgó hideg, a honvédeknek hat-hat órás szolgálat a lövészárokban, amelyek előtt dróthálóakadályok, aknazárak. A bokrok közt látszott a kanyargó folyópart, mély meder, sejlő túlpart ellenséges területe, nyugtalanító füstök, szüntelen mozgás. A folyó hónapok óta nem védővonal, hanem ágyút is megbíró, vastag jégpáncéllal borított "országút". És fölöttük legtöbbször ködös, borult ég, pár lépésre lehetett csak látni. őrjítő, félelmetes egyhangúság. Szolgálaton kívűl egy földbesüppedt ukrán falu szalmatetős, bolhás, tetves házaiban húzódtak meg, az első házban 8-10 magyar katona, a hátsó házban szegény ukrán család.
Mikor támadnak a szovjet tankok, seregek? Bármikor! Az sejthető, hogy túlerőben vannak. Itt éhezés, kevés lőszer, kevés fegyver, idegen táj. Nekik hazájuk, és bő az utánpótlásuk. A lakosság sugdolózása, és a kémjelentések szerint is a közeli napokban nagy támadás várható a túloldalról. Itt? Itt is, feljebb, lejjebb is? Egy hét, egy nap múlva? Ma? Ki tudja? Az utánpótlásunk a nagy hó miatt akadozik. A meleg sapkák, sálak, alsónemük nem jönnek meg. Mínusz 15-20 között a fegyverzárak is befagynak. Fűtőanyag a házaknál is kevés. A pár jármű üzemanyaga is kevés. A lovak takarmányhiány miatt gyengék, hullanak.
A hadnagy úr minden nap kér telefonon, miden ezredgyűlés után lőszert, élelmiszert, ruhát - nem kapnak. Hatszor kérte már a leváltását, szabadságolását. Nem kap meg semmit. Jány hadseregparancsnok utasítása: Ki kell tartani az utolsó lőszerig, az utolsó emberig, a visszavonulás tilos és felkoncolással büntetendő.
Most a szombat esti tiszti értekezletről is lesújtva, reménytelenül érkezik vissza a parancsnoki szobába. Mit tegyen? A legénység zúgolódik. S ő nem mondhatja: Igazatok van. Benyit a kis szobába is, ott a menyecske két kis gyermeke alszik már. A szőke, kerekarcú, kívánatos fiatalasszony nem akar bejönni a tiszt úr szobájába, ágyába. Pedig a félévi asszony nélküli élet felgyűlt vágyai is gyötrik a fiatal férfit. Talán feszült idegei is csillapodnának? A helyzet gyötri, a bűnvád, a tehetetlenség tudata. Soha nem volt valami türelmes. De ma úgy érzi, miden cérnaszál elszakadt. És most kicsit nyílik az ajtó. A menyecske súgva mondja: Pán hadnagy, most indulnak a túlsó partról a tankok! És tényleg tompa dübörgés jön be az ablakon. Felkapja a telefont -süket. Nem működik. Elvágták? Fut az istállóba a tiszti legényért, a küldöncért - nincs ott. Elcsavargott. Vissza - vége hát mindennek. Felkapja az asztaláról a pisztolyt, legyen vége. Egy dörrenés, rábukik az asztalra, eszméletét veszti. Csepeg, csepeg a vére az asztal alá. Beront az ukrán nő, látja mi történt, szalad a szomszéd házba a vengri katonákhoz. Jönnek, még él. Nem találta el a szívet a golyó. De nem tud magáról. Most már szól a telefon. A szovjet támadás még nincs itt. (másnap következett)
AZ ezredparancsnokot bántja a lelkiismeret. Jó tiszt volt, sokszor jelentette már, hogy nem bírja idegekkel. Komolyan kellett volna venni. Most hát komolyan veszi. Repülővel küldi haza Budapestre a honvédkórházba. Még ott is napokig eszméletlen. Amikor eszénél van, akkor is félrebeszél. Jelent, vezényel, sír, összevissza. Nem eszik, csonttá-bőrré fogy. A mellkason átment golyó gerincsérülést okozott. Egy idegszálat is elszakított, az mindhalálig fájdalmas. Értesítik a feleségét. Az amikor munkája engedi, főleg hétvégéken hőségesen és türelmesen feljár Pestre. Eteti, vigasztalja, bátorítja. Félév telik el, amíg testileg talpra áll. Lelkileg talán mindhalálig hordja a sebet.
Megtudtam hol van, hogy van, s meglátogattam. Én is Pesten voltam akkor, mint harmadéves kispap. Megmondták melyik szobában van. Egyedül volt, mert azt e leverő látványt nem akarták mutatni a többi betegnek. Benyitottam, nem akartam elhinni, hogy az a valaki, akit deltás, jókedvű férfinak ismertem meg. Ez egy csontváz volt kihalt szemekkel. Hangja reszketett, sírt: Várj! Megkapaszkodott a vaságy vázába, félig felemelkedett: Ennyi az összes tudományom. Aztán visszahullt az ágyba.
A nagyobb sebet - lelkileg - úgy vélem, akkor kapta, amikor Debrecenben behívták felerősödése után. Hadbíróság elé állították gyávaságáért, hazaárulásért, és erősen letolták. Csak azzal védekezett? Az ítéljen fölöttem, aki végigcsinálta velem az egészet. A hadbírák itthon csinálták végig, nekik könnyű volt A belső bíróval pedig mindhalálig vitatkozott: végítélet nélkül!
A tartalékos hadnagy úr már századparancsnokká emelkedett. Mert a vigyázatlan százados urat egy orvlövész golyója leterítette. Aztán a helyettese, a főhadnagy úr tüdő- és mellhártya gyulladással, 41 fokos lázzal hadikórházba jutott. Szerencséje volt, nem övé lett a felelősség az összeomlásnál. De a hadnagy úr is már teljesítőképességének a határán volt, addig is az első vonalban -ősztől a szakasszal, most pedig az egész század minden gondjával. Átfázott, éhező emberekkel tartsa a frontot?!
Már nyolc hónapja nem volt szabadságon. Otthon tanító volt egy kunsági tanyán, felesége is tanítónő, három kisgyermekükkel azt remélte, hogy váratlanul betoppan már szabadságra. De hasztalan várták otthon. Szabadság nincs - mondták minden eligazításon.
Van ellenben csikorgó hideg, a honvédeknek hat-hat órás szolgálat a lövészárokban, amelyek előtt dróthálóakadályok, aknazárak. A bokrok közt látszott a kanyargó folyópart, mély meder, sejlő túlpart ellenséges területe, nyugtalanító füstök, szüntelen mozgás. A folyó hónapok óta nem védővonal, hanem ágyút is megbíró, vastag jégpáncéllal borított "országút". És fölöttük legtöbbször ködös, borult ég, pár lépésre lehetett csak látni. őrjítő, félelmetes egyhangúság. Szolgálaton kívűl egy földbesüppedt ukrán falu szalmatetős, bolhás, tetves házaiban húzódtak meg, az első házban 8-10 magyar katona, a hátsó házban szegény ukrán család.
Mikor támadnak a szovjet tankok, seregek? Bármikor! Az sejthető, hogy túlerőben vannak. Itt éhezés, kevés lőszer, kevés fegyver, idegen táj. Nekik hazájuk, és bő az utánpótlásuk. A lakosság sugdolózása, és a kémjelentések szerint is a közeli napokban nagy támadás várható a túloldalról. Itt? Itt is, feljebb, lejjebb is? Egy hét, egy nap múlva? Ma? Ki tudja? Az utánpótlásunk a nagy hó miatt akadozik. A meleg sapkák, sálak, alsónemük nem jönnek meg. Mínusz 15-20 között a fegyverzárak is befagynak. Fűtőanyag a házaknál is kevés. A pár jármű üzemanyaga is kevés. A lovak takarmányhiány miatt gyengék, hullanak.
A hadnagy úr minden nap kér telefonon, miden ezredgyűlés után lőszert, élelmiszert, ruhát - nem kapnak. Hatszor kérte már a leváltását, szabadságolását. Nem kap meg semmit. Jány hadseregparancsnok utasítása: Ki kell tartani az utolsó lőszerig, az utolsó emberig, a visszavonulás tilos és felkoncolással büntetendő.
Most a szombat esti tiszti értekezletről is lesújtva, reménytelenül érkezik vissza a parancsnoki szobába. Mit tegyen? A legénység zúgolódik. S ő nem mondhatja: Igazatok van. Benyit a kis szobába is, ott a menyecske két kis gyermeke alszik már. A szőke, kerekarcú, kívánatos fiatalasszony nem akar bejönni a tiszt úr szobájába, ágyába. Pedig a félévi asszony nélküli élet felgyűlt vágyai is gyötrik a fiatal férfit. Talán feszült idegei is csillapodnának? A helyzet gyötri, a bűnvád, a tehetetlenség tudata. Soha nem volt valami türelmes. De ma úgy érzi, miden cérnaszál elszakadt. És most kicsit nyílik az ajtó. A menyecske súgva mondja: Pán hadnagy, most indulnak a túlsó partról a tankok! És tényleg tompa dübörgés jön be az ablakon. Felkapja a telefont -süket. Nem működik. Elvágták? Fut az istállóba a tiszti legényért, a küldöncért - nincs ott. Elcsavargott. Vissza - vége hát mindennek. Felkapja az asztaláról a pisztolyt, legyen vége. Egy dörrenés, rábukik az asztalra, eszméletét veszti. Csepeg, csepeg a vére az asztal alá. Beront az ukrán nő, látja mi történt, szalad a szomszéd házba a vengri katonákhoz. Jönnek, még él. Nem találta el a szívet a golyó. De nem tud magáról. Most már szól a telefon. A szovjet támadás még nincs itt. (másnap következett)
AZ ezredparancsnokot bántja a lelkiismeret. Jó tiszt volt, sokszor jelentette már, hogy nem bírja idegekkel. Komolyan kellett volna venni. Most hát komolyan veszi. Repülővel küldi haza Budapestre a honvédkórházba. Még ott is napokig eszméletlen. Amikor eszénél van, akkor is félrebeszél. Jelent, vezényel, sír, összevissza. Nem eszik, csonttá-bőrré fogy. A mellkason átment golyó gerincsérülést okozott. Egy idegszálat is elszakított, az mindhalálig fájdalmas. Értesítik a feleségét. Az amikor munkája engedi, főleg hétvégéken hőségesen és türelmesen feljár Pestre. Eteti, vigasztalja, bátorítja. Félév telik el, amíg testileg talpra áll. Lelkileg talán mindhalálig hordja a sebet.
Megtudtam hol van, hogy van, s meglátogattam. Én is Pesten voltam akkor, mint harmadéves kispap. Megmondták melyik szobában van. Egyedül volt, mert azt e leverő látványt nem akarták mutatni a többi betegnek. Benyitottam, nem akartam elhinni, hogy az a valaki, akit deltás, jókedvű férfinak ismertem meg. Ez egy csontváz volt kihalt szemekkel. Hangja reszketett, sírt: Várj! Megkapaszkodott a vaságy vázába, félig felemelkedett: Ennyi az összes tudományom. Aztán visszahullt az ágyba.
A nagyobb sebet - lelkileg - úgy vélem, akkor kapta, amikor Debrecenben behívták felerősödése után. Hadbíróság elé állították gyávaságáért, hazaárulásért, és erősen letolták. Csak azzal védekezett? Az ítéljen fölöttem, aki végigcsinálta velem az egészet. A hadbírák itthon csinálták végig, nekik könnyű volt A belső bíróval pedig mindhalálig vitatkozott: végítélet nélkül!
Kislány ... a zongoránál? Nem! A kútban!
Adva van e történethez természetesen egy kislány, tizenhat éves. Ismertem, hiszen több éven át ott ült a hittanórákon. Mint csendes, kissé szomorú, nem kítűnő tanuló, de nem is buta, barnahajú, kreolbőrű tanítványnak ismertem meg. Ki gondolta volna, hogy két év múltán így találkozom vele, így kell eltemetnem?
És adva van egy jóerőben lévő, pirospozsgás apa. Van neki egy 20 évvel öregebb felesége, aki már ténylegesen is megöregedett. És -amint mondtam, adva van a házban egy szép serdülő leány, aki olyan vonzó, mint amilyen az anyja lehetett fiatalkorában. És tényleg, nagyon hasonlít fiatalkori anyjára.
És adva van még hozzá hordószámra a sajáttermelésű bor, a "hohabor", amelyik elveszi az embernek a józan eszét.
Egy éjjel, amikor az öregedő asszony rokonlátogatóba ment a háztól, nincsen adva, de megjelenik mégis minden rossznak atyja, az ördög. Aki nem hagy békét a bormámoros képzeletnek .
És másnap adva van a kút. A szégyenkező apa elment szántani. A szégyenverte leánynak csak egy lehetősége mutatkozik: a kút! Harmadnapra készen várja a sírgödör. Minden készen áll! Csak egy apa és egy anya nem áll készen arra, hogy az ítélő bíró előtt hogyan feleljen a kérdésre: Hol van leányotok?
Temettem valamikor, valahol. Ne kérdezd, hol és mikor!
Adva van e történethez természetesen egy kislány, tizenhat éves. Ismertem, hiszen több éven át ott ült a hittanórákon. Mint csendes, kissé szomorú, nem kítűnő tanuló, de nem is buta, barnahajú, kreolbőrű tanítványnak ismertem meg. Ki gondolta volna, hogy két év múltán így találkozom vele, így kell eltemetnem?
És adva van egy jóerőben lévő, pirospozsgás apa. Van neki egy 20 évvel öregebb felesége, aki már ténylegesen is megöregedett. És -amint mondtam, adva van a házban egy szép serdülő leány, aki olyan vonzó, mint amilyen az anyja lehetett fiatalkorában. És tényleg, nagyon hasonlít fiatalkori anyjára.
És adva van még hozzá hordószámra a sajáttermelésű bor, a "hohabor", amelyik elveszi az embernek a józan eszét.
Egy éjjel, amikor az öregedő asszony rokonlátogatóba ment a háztól, nincsen adva, de megjelenik mégis minden rossznak atyja, az ördög. Aki nem hagy békét a bormámoros képzeletnek .
És másnap adva van a kút. A szégyenkező apa elment szántani. A szégyenverte leánynak csak egy lehetősége mutatkozik: a kút! Harmadnapra készen várja a sírgödör. Minden készen áll! Csak egy apa és egy anya nem áll készen arra, hogy az ítélő bíró előtt hogyan feleljen a kérdésre: Hol van leányotok?
Temettem valamikor, valahol. Ne kérdezd, hol és mikor!
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy faluvégi kis ház. A kis házban lakott egy szegény ember a családjával. A falu mellett az erdőben volt egy laktanya. Az út a laktanyától éppen a szegény ember háza mellett ért ki a mezőre.
Egy tavaszi estén a szegény ember lánya éppen a mosott ruhát teregette az udvaron. Hát arra vezetett az ördög a laktanyából egy szép katonát. A katona meglátta a lányt, súgta az ördög: Köszönj neki! A katona köszönt: Adjon isten, te szép lány - jó estét!
Súgott az ördög a lánynak is: Fogadd a köszönést! Hallgatott a lány az ördögre, fogadta a köszönést. Ha már visszaköszönt a lány, megállt a katona. Ha már megállt, beszélni is kezdett. A lány odament a kerítéshez. Az ördög azt is megsúgta nekik, mit lehetne tovább tenni. Mindég tovább bíztatta őket, hallgattak is reá.
Nemsokára a katona leszerelt és eltűnt a kis ház közeléből, mint szamár az őszi ködben.
Telt, múlt az idő. Amikor aztán a lány észrevette, hogy kisbabát vár, nagyon megijedt, mert szigorú ember volt az apja. Az ördög most is súgott neki: Minden gondodnak vége lesz, ott a pajta, ott a ló istrángja - tudod mire való! A lány tudta. Most sem kért mástól tanácsot.
És harmadnapra temethették szegény ember egyetlen lányát.
A sír egyik oldalán zokogott a lány édesapja, édesanyja. A másik oldalon nevetett az ördög. A sír végében meg imádkozott a pap, hogy a fiatalok soha ne hallgassanak az emberiség örök ellenségére, az ördögre.
Régen volt, bár soha ne ismétlődne meg.
Egy tavaszi estén a szegény ember lánya éppen a mosott ruhát teregette az udvaron. Hát arra vezetett az ördög a laktanyából egy szép katonát. A katona meglátta a lányt, súgta az ördög: Köszönj neki! A katona köszönt: Adjon isten, te szép lány - jó estét!
Súgott az ördög a lánynak is: Fogadd a köszönést! Hallgatott a lány az ördögre, fogadta a köszönést. Ha már visszaköszönt a lány, megállt a katona. Ha már megállt, beszélni is kezdett. A lány odament a kerítéshez. Az ördög azt is megsúgta nekik, mit lehetne tovább tenni. Mindég tovább bíztatta őket, hallgattak is reá.
Nemsokára a katona leszerelt és eltűnt a kis ház közeléből, mint szamár az őszi ködben.
Telt, múlt az idő. Amikor aztán a lány észrevette, hogy kisbabát vár, nagyon megijedt, mert szigorú ember volt az apja. Az ördög most is súgott neki: Minden gondodnak vége lesz, ott a pajta, ott a ló istrángja - tudod mire való! A lány tudta. Most sem kért mástól tanácsot.
És harmadnapra temethették szegény ember egyetlen lányát.
A sír egyik oldalán zokogott a lány édesapja, édesanyja. A másik oldalon nevetett az ördög. A sír végében meg imádkozott a pap, hogy a fiatalok soha ne hallgassanak az emberiség örök ellenségére, az ördögre.
Régen volt, bár soha ne ismétlődne meg.
Volt egyszer egy öreg körtefa. Egy régen meghalt nagyapa azért ültette valamikor, hogy unokái zamatos gyümölcsöt szedhessenek róla. De végül is mást is szedtek róla, elmondom nektek a történetét:
Akkor történt, amikor az ültető nagyapót már régen kivitték a falu másik végébe, az akácfák alatti sárga homokba nyugodni. Az unokája is családos embert volt már, három kis gyermek tátotta a száját, amikor beteges édesanyjuk a kenyeret kezdte szelni.
Elment tehát az apjuk dolgozni messzire, az építőkhöz, és igyekezett pénzt keresni a kenyérre és rávalóra. Mivel pedig a társai ifjabbak voltak, a vállalat őt tette meg - vesztére - brigádvezetőnek. Így aztán ő kapta kézhez minden második szombaton az egész brigád keresetét. ő osztotta ki, kinek mennyi jár. Aztán együtt itták meg az áldomást a talponállóban, s aztán mindenki indult haza a családjához.
Eddig még minden rendjén ment. Azaz ment volna, ha az ördög elaludt volna a heti fáradozásai után valahol az italbolt udvarában. De nem nagyon aludt el, hanem néhány hét után jelentkezett az apánál:
Te kaptad a legnagyobb összeget, teneked jár előre is egy pohárral abból a jóleső italból! Az apa bólintott, az ördög karonfogta, és visszavezette a kocsmába. Megitta az italt, megpróbálta lerázni az ördögöt, és elindult a brigádszállás felé, hogy kiossza a brigádtagok részét. De a szesz már felszállt az agyába. A másik italboltnál már könnyebben tudta megagitálni a kísértő. Ott már jókedve is támadt. Olyan szépen eltelt a két hét! "Mindenkinek fizetek egy kört!"
Azután már elfeledte, mennyit kellett két héten át fáradoznia ezért a pénzért. Mennyire várja otthon a beteg asszonyka, a három kicsi gyermek a keresetet. Kenyérre, tejre, ruhára és mindenre, ami szükséges. A zenét hallgatta, a zenészt díjazta, az italt hozatta. Az agyára borult ködben már nem jelent meg a brigád, nem jelent meg a fiú kiscipőt esdeklő lába, Julika rossz iskolatáskája, a kicsik pelenkája, tápszere.
Kitették végül az italboltból, mert már nem volt semmije. Eltántorgott a másikig. Ott a bolt előtt eladta a bakancsát, kabátját, kalapját, nadrágját, hogy hozzanak még neki egy pohár pálinkát.
Az ördög így vezette haza hajnalban a kis udvarra. Megmutatta neki az öreg körtefa alsó ágát: Neked ültette öregapád! Ott az ólban a kötél, így nem állhatsz az asszony, és a gyerekek elé! Ekkor jutott eszébe, hogy még a brigádja pénzét sem osztotta ki, nem abba az italboltba gyűltek kiosztásra, ahol ő elkezdte az ivást. Azok megölnek, ha megtalálnak! -így az ördög.
Szinte kijózanodott: Milyen ember lett énbelőlem? Rendbe lehet ezt tenni még? Meg tudok változni? Csak egy jót tehetek már - megbüntetem magamat. Az ördög bólogatott neki a körtefa alatt.
Virradat után a szegény kis asszony kilépett az udvarra. Egész éjjel rebegett: Hol lehet, merre járhat az ember? Most meglátta. Ott fújdogálta a hajnali hűvős szellő elszakadt ingét, sáros cipőjét.
A másnapi temetésen - te olvasóm - mit prédikáltál volna?
A bús, beteg özvegynek még nyugdíjra sem volt joga embere után. Sajnos - bár tanulhattak volna belőle - mégis sokan utánozzák az országban!
Akkor történt, amikor az ültető nagyapót már régen kivitték a falu másik végébe, az akácfák alatti sárga homokba nyugodni. Az unokája is családos embert volt már, három kis gyermek tátotta a száját, amikor beteges édesanyjuk a kenyeret kezdte szelni.
Elment tehát az apjuk dolgozni messzire, az építőkhöz, és igyekezett pénzt keresni a kenyérre és rávalóra. Mivel pedig a társai ifjabbak voltak, a vállalat őt tette meg - vesztére - brigádvezetőnek. Így aztán ő kapta kézhez minden második szombaton az egész brigád keresetét. ő osztotta ki, kinek mennyi jár. Aztán együtt itták meg az áldomást a talponállóban, s aztán mindenki indult haza a családjához.
Eddig még minden rendjén ment. Azaz ment volna, ha az ördög elaludt volna a heti fáradozásai után valahol az italbolt udvarában. De nem nagyon aludt el, hanem néhány hét után jelentkezett az apánál:
Te kaptad a legnagyobb összeget, teneked jár előre is egy pohárral abból a jóleső italból! Az apa bólintott, az ördög karonfogta, és visszavezette a kocsmába. Megitta az italt, megpróbálta lerázni az ördögöt, és elindult a brigádszállás felé, hogy kiossza a brigádtagok részét. De a szesz már felszállt az agyába. A másik italboltnál már könnyebben tudta megagitálni a kísértő. Ott már jókedve is támadt. Olyan szépen eltelt a két hét! "Mindenkinek fizetek egy kört!"
Azután már elfeledte, mennyit kellett két héten át fáradoznia ezért a pénzért. Mennyire várja otthon a beteg asszonyka, a három kicsi gyermek a keresetet. Kenyérre, tejre, ruhára és mindenre, ami szükséges. A zenét hallgatta, a zenészt díjazta, az italt hozatta. Az agyára borult ködben már nem jelent meg a brigád, nem jelent meg a fiú kiscipőt esdeklő lába, Julika rossz iskolatáskája, a kicsik pelenkája, tápszere.
Kitették végül az italboltból, mert már nem volt semmije. Eltántorgott a másikig. Ott a bolt előtt eladta a bakancsát, kabátját, kalapját, nadrágját, hogy hozzanak még neki egy pohár pálinkát.
Az ördög így vezette haza hajnalban a kis udvarra. Megmutatta neki az öreg körtefa alsó ágát: Neked ültette öregapád! Ott az ólban a kötél, így nem állhatsz az asszony, és a gyerekek elé! Ekkor jutott eszébe, hogy még a brigádja pénzét sem osztotta ki, nem abba az italboltba gyűltek kiosztásra, ahol ő elkezdte az ivást. Azok megölnek, ha megtalálnak! -így az ördög.
Szinte kijózanodott: Milyen ember lett énbelőlem? Rendbe lehet ezt tenni még? Meg tudok változni? Csak egy jót tehetek már - megbüntetem magamat. Az ördög bólogatott neki a körtefa alatt.
Virradat után a szegény kis asszony kilépett az udvarra. Egész éjjel rebegett: Hol lehet, merre járhat az ember? Most meglátta. Ott fújdogálta a hajnali hűvős szellő elszakadt ingét, sáros cipőjét.
A másnapi temetésen - te olvasóm - mit prédikáltál volna?
A bús, beteg özvegynek még nyugdíjra sem volt joga embere után. Sajnos - bár tanulhattak volna belőle - mégis sokan utánozzák az országban!
12 gyerekes bányászcsalád legidősebb gyermeke.
Az elemi iskolában az a Simon János tanította, akinek fiáról, Simon Pál mérnökről Galgóczy Erzsébet híres Vidravas című regényét írta.
Ritka szép írása volt apámnak; vékonyvonalú, szálas, szabályos. Talán éppen ennek köszönhette, hogy Kapnikbányán irodai kifutófiúból bányaírnok lett.
Majd a mérnökök biztatására és anyagi segítségükkel a polgári iskolát magánúton elvégezte.
Ezután kedve szerint és bizonyára jó tanítói példáján felbuzdulva a néptanítói pályára indult.
Máramarosszigeten vették fel a tanítóképzőbe. Mindig hálás volt Erzsébet húgának, aki cseléd keresetéből fizette a tandíjat.
Nem volt könnyű dolga a magánúton elvégzett polgári iskola után, de évről-évre jobb bizonyítványt vitt haza.
Tanítói oklevelében több volt a kitűnő, mint a kettes. Hegedülni is elég jól tudott, tanítványainak az énektanításnál sok örömet szerzett játékával.
Édesapám kedves hegedűjét sajnos én vesztettem el húszéves koromban.
Szép nyári estén nagybőgő brummogását hallottuk tanyai iskolánk kapujából.
Hárman fiúk elindultunk a zeneszó irányába. Öt kilométert mentünk a messziről hangzó zene forrásáig,
a kenézlői fürdőig, ahol fürdőbál volt. Kezemben volt a hegedű, amelyen cincogtam még a kapuban. Nem vihettem be a fürdőbe.
A félsötét estében a fürdő melletti búzakeresztsorban, az egyik kereszt kévéje alá rejtettem.
Bent az udvaron szépen húzta a cigánybanda. Ott hallottam először a bokrétát kötöttem című dalt,
amelyet egy divatból kiment énekesnő énekelt akkor. Meg is botránkoztam, amikor egy kispapot is hallottam dalolni ezt a dalt.
Később táncoltunk is. Bő óra múlva indultunk haza, hogy édesanyánk ne nyugtalankodjon váratlan eltűnésünk miatt. A kereszt alatt azonban csak a vonót találtam meg. Valaki kileshette, amikor eldugtam a hegedűt, és elorozta amíg mulattunk. Csak évek múltán mertem bevallani édesapámnak. Addig azt mondtuk neki, hogy keresse ott, ahová tette.
Harmóniuma is volt jóapámnak, Varannón vette ottani tanítói működése közben, mert gyakorolnia kellett rajta, révén hogy az első világháborúban az ottani római kántort bevitték katonának, őt pedig édesapám helyettesítette. Apám szeme gyengesége címén nem volt katona. De valószínű, hogy a varannói igazgató is kérte, ne sorozzák be, mert tanítóra szüksége volt. A harmóniumot végül Laci bátyám kapta örökségül.
Később táncoltunk is. Bő óra múlva indultunk haza, hogy édesanyánk ne nyugtalankodjon váratlan eltűnésünk miatt. A kereszt alatt azonban csak a vonót találtam meg. Valaki kileshette, amikor eldugtam a hegedűt, és elorozta amíg mulattunk. Csak évek múltán mertem bevallani édesapámnak. Addig azt mondtuk neki, hogy keresse ott, ahová tette.
Harmóniuma is volt jóapámnak, Varannón vette ottani tanítói működése közben, mert gyakorolnia kellett rajta, révén hogy az első világháborúban az ottani római kántort bevitték katonának, őt pedig édesapám helyettesítette. Apám szeme gyengesége címén nem volt katona. De valószínű, hogy a varannói igazgató is kérte, ne sorozzák be, mert tanítóra szüksége volt. A harmóniumot végül Laci bátyám kapta örökségül.
De térjünk vissza egy kissé. Akkoriban sem volt könnyű egy tanítónak megfelelően elhelyezkednie, főleg ha nem volt protekciója.
Édesapám is beadta a minisztériumba tanítói oklevelének másolatát és álláskérelmét. Ám ott nem volt sürgős.
Csak 1908. karácsonyán kapta meg állami tanítói kinevezését Magurkára, az Alacsony-Tátra vidékére.
Addig sem akart munkanélkül "apám nyakán élősködni". Elment dolgozni a Fruska-Gora hegység szénbányájába (Vridnikre).
Ezt angol mérnökök tárták fel és bizonyára Kapnikbányáról is ment oda mérnök dolgozni, így került oda apám felírónak a bánya kisvasútállomására,
osztályozáshoz. A nemzetiségi gyűlölet már akkor is megvolt. A szerb munkások sötétben nem egyszer megtámadták a magyar munkásokat.
Apám hazaindult, Máramarosszigetig utazott vonaton. Este már sötétben ért Szigetre. Onnan még 30 km az út,
át a Gutin hegységen Kapnikbányáig. Egyedül vágott neki a havas útnak. (Ezt a merész válalkozó szellemet fiai is örökölték).
Éjfél volt, mire hazaérkezett. A hegyekben módja volt farkasordításban is gyönyörködni. Apám boldog volt, hogy épségben
hazaérkezhetett karácsonyra a szüleihez. A Kapnikbányai ház kilincsét 1960-ban még megfoghattam, bár bemenni nem tudtam.
Két év múlva lebontották. Pedig még maga nagyapám építette. A kapniki főutca nyugati oldalán háttal volt található.
Nagyapám pallérféle volt a bányánál, amikor az "új " zúzóművet építették (kb 1888). Az angol mérnökök vették észre gondos-pontos,
megbízható munkáját. Ő építette a kapniki rk. temetőkápolnát is, díjtalanul. Talán ennek lett jutalma, hogy egy unokája az oltárnál szolgál.
Újévtől már Magurkán tanított apám. Magurka kisbányatelep volt. 25 gyermek volt az iskolában, I-IV. osztály.
Azon a nyáron családi ünnep készülődött. Erzsébet nevű húga készülődött férjhez menni. A vőlegénye Sztász János
nagybocskói vegyi-gyári munkás fia, afféle ezermester, haláláig a diósgyőri vasgyár megbecsült munkása.
(1925 körül apámnak egy ügyes mézpergető-gépet készített, amelyet 1941-ig használtunk is, akkor édesapámmal Nagybányára költöztünk,
ahol a központi iskola tanítója lett, ezért eladta a méhészetét.) E vőlegény családját a húgával édesapám is meglátogatta,
s ekkor megtetszett neki édesanyám. (Szép lány volt, huszonkettedik kérője volt édesapám). Volt esze édesapámnak,
így este visszament édesanyám ablaka alá, és meghallgatta, hogy hogy beszél a szüleivel. Illő volt, amit hallott,
így legközelebb meg is kérte a kezét. 20 éves elmúlt akkor, férfias arca, szép pödrött bajusza volt, nem kapott kosarat.
Ő görög papi unoka volt. Dédapja, ükapja is a munkácsi egyházmegye papjai voltak Máramarosban.
A Sztász névről találgatva talán valami makedón-görög kereskedő család telepedhetett meg a Tisza felső szakaszán,
mint a Duna-Tisza kereskedelmi településein, a török hódoltság után. Nagyapám - valószínűleg - elvégezte a teológiát,
de mivel özvegyasszonyként vette el nagymamámat, így nem szentelték pappá, hanem vegyi gyári tisztviselő lett Nagybocskón.
Édesanyámat az elemi iskola elvégzése után rokona a Bud Titusz nevezetű szatmármegyei püspöki helynök bejuttatta a belényesi
gör. kat. leánynevelő intézetbe (líceumba), amely afféle négyéves "polgári" iskola volt. Ott - édesanyám elmondása szerint -
naponta más-más nyelven volt szabad társalogni: magyar, német, román, és francia nyelvet tanultak.
Otthonról tudott ruszinul is. Kár, hogy néhány dalon túl gyermekeit nem tanította nyelvekre,
de jó nyelvérzékét örököltük. Azon zsörtölődött néha köztünk, hogyan lehetett az, hogy a líceumban a román himnuszt mindennap,
de a magyar himnuszt soha nem énekelhették. (És még azt híresztelték az utódállamokban, hogy mi nyomtuk el a nemzetiségieket!)
Erre az intézetre nem utalt más a lakásban, mint a mosdóállvány fölött elhelyezett, pirossal hímzett fogkefetartó vászonzacskó,
amelyre "Miti Sztász" szöveg volt hímezve. A Mici ő lett volna, de mindig Mariskának szólítatta magát. Talán otthon így nevezte a család.
Volt egy bátyja János, róla már írtam. Aladár testvére, fogyatékosként született, Ödön nevű testvére borbély volt, akit italozása miatt elhagyott a felesége, és ő mást soha nem keresett a helyébe. 10 évvel idősebb nénje Giza és cseh származású Kupka József nevű vegyigyári tisztviselőnek férje ott lakott nagyanyámnál, Willer Annánál. Nagyanyámnak első férjétől, Újfaludy Ödöntől, aki valami nemes volt, volt két gyermeke. Ödön (festőművész) és Teréz (aki a keresztanyám lett, s második férje Ludwig Károly volt. Lánya Böske néni "családi központ" volt Pesten, 1992 végéig). Nagyanyámék családi kertes háza Nagybocskó főutcáján, balkézről állott. Voltam ott kétszer is. Először hat éves koromban vitt el anyánk engem és Viktor öcsémet. Emlékszem, Ödön bácsi nyírt valakit a kis műhelyben. Léckerítés választotta el az udvart a hátsó baromfiudvartól és hátul a gyümölcsöskerttől. E léckerítés tartóoszlopaira öcsémmel felültettük a ketrecekből kiszedett házinyulakat. Ezek megunva az üldögélést, leugráltak a kertbe és onnan a hegyoldalon az erdőbe vándoroltak. Volt is nagy sopánkodás, mikor felfedezték mindezt.
Másodszor katonakoromban volt alkalmam Bocskóra látogatnom. Nagymama már nem élt, Giza néni, édesanyám özvegy nénje élt az elhanyagolt házban, a kertben kivénült fák között. a "bécsi" Gizke, az egyetlen lánya éppen otthon volt egy pár napra látogatóban hétéves kisfiával, Egonnal, aki jelenleg Ausztráliában él családjával. Gizke most is Bécsben él egyedül, miután cseh-osztrák férje Tabery Oszvald meghalt. Mint mondtam, édesanyám nagyon szép lány volt, évekig udvarolt neki egy vegyigyári tisztviselő, Kupka irodafőnöke. Híres máramarosszigeti család fia volt, de zsidó lévén nagyszüleim ellenezték a házasságot.
Négy-öt éves lehettem, amikor ez a férfi meglátogatta családunkat Sárospatakon. Anyánk elmondta később, hogy felajánlotta neki a férfi, hogyha elválik apámtól, elveszi őt, a gyerekeket is vállalva. Nem is nősült meg soha. Persze anyánk hűséges fajta volt. Amint nekem halála előtt elmondta, ő nyugodtan fog meghalni, mert férjén kívűl más férfit "nem ismert" és egy magzatát sem pusztította el. Néha fenyegette apámat, hogy elválik tőle, de ezzel csak több gyengédséget akart tőle kiharcolni. Hét gyermeknek adott életet. Egyikük - Zoltán nevű - másfél éves korában vérhas áldozata lett, testvéreim szerint zöldszilvát evett. Anyánk az utolsó szülésben megsérült, közel 20 évig vérzett állandóan. Nagybányán laktak, amikor sikerült rábeszélnem a műtétre. Nagycsütörtökön vittem be konflissal a kórházba, ahol már másnap sikeresen megműtötték. Ezután élt 69 éves koráig.
Volt egy bátyja János, róla már írtam. Aladár testvére, fogyatékosként született, Ödön nevű testvére borbély volt, akit italozása miatt elhagyott a felesége, és ő mást soha nem keresett a helyébe. 10 évvel idősebb nénje Giza és cseh származású Kupka József nevű vegyigyári tisztviselőnek férje ott lakott nagyanyámnál, Willer Annánál. Nagyanyámnak első férjétől, Újfaludy Ödöntől, aki valami nemes volt, volt két gyermeke. Ödön (festőművész) és Teréz (aki a keresztanyám lett, s második férje Ludwig Károly volt. Lánya Böske néni "családi központ" volt Pesten, 1992 végéig). Nagyanyámék családi kertes háza Nagybocskó főutcáján, balkézről állott. Voltam ott kétszer is. Először hat éves koromban vitt el anyánk engem és Viktor öcsémet. Emlékszem, Ödön bácsi nyírt valakit a kis műhelyben. Léckerítés választotta el az udvart a hátsó baromfiudvartól és hátul a gyümölcsöskerttől. E léckerítés tartóoszlopaira öcsémmel felültettük a ketrecekből kiszedett házinyulakat. Ezek megunva az üldögélést, leugráltak a kertbe és onnan a hegyoldalon az erdőbe vándoroltak. Volt is nagy sopánkodás, mikor felfedezték mindezt.
Másodszor katonakoromban volt alkalmam Bocskóra látogatnom. Nagymama már nem élt, Giza néni, édesanyám özvegy nénje élt az elhanyagolt házban, a kertben kivénült fák között. a "bécsi" Gizke, az egyetlen lánya éppen otthon volt egy pár napra látogatóban hétéves kisfiával, Egonnal, aki jelenleg Ausztráliában él családjával. Gizke most is Bécsben él egyedül, miután cseh-osztrák férje Tabery Oszvald meghalt. Mint mondtam, édesanyám nagyon szép lány volt, évekig udvarolt neki egy vegyigyári tisztviselő, Kupka irodafőnöke. Híres máramarosszigeti család fia volt, de zsidó lévén nagyszüleim ellenezték a házasságot.
Négy-öt éves lehettem, amikor ez a férfi meglátogatta családunkat Sárospatakon. Anyánk elmondta később, hogy felajánlotta neki a férfi, hogyha elválik apámtól, elveszi őt, a gyerekeket is vállalva. Nem is nősült meg soha. Persze anyánk hűséges fajta volt. Amint nekem halála előtt elmondta, ő nyugodtan fog meghalni, mert férjén kívűl más férfit "nem ismert" és egy magzatát sem pusztította el. Néha fenyegette apámat, hogy elválik tőle, de ezzel csak több gyengédséget akart tőle kiharcolni. Hét gyermeknek adott életet. Egyikük - Zoltán nevű - másfél éves korában vérhas áldozata lett, testvéreim szerint zöldszilvát evett. Anyánk az utolsó szülésben megsérült, közel 20 évig vérzett állandóan. Nagybányán laktak, amikor sikerült rábeszélnem a műtétre. Nagycsütörtökön vittem be konflissal a kórházba, ahol már másnap sikeresen megműtötték. Ezután élt 69 éves koráig.
Utoljára frissítve: 2010. szeptember 22.
